Vszevolod Ovcsinnyikov: Az A-bomba sztorija

100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •  

Az A-bomba sztorija a dokumentális krónika és a politikai detektívregény ötvözete. Mint olvasmány: lebilincselő; mint dokumentumregény: (majdnem) teljes  – és erre a majdnemre később kitérek. A könyvet két dolog miatt tartom kimondottan érdekesnek: az egyik az, hogy az atombomba történetét nem egy amerikai tollából ismerhetjük meg, ebből a szempontból egy cenzúrázatlan anyaggal van dolgunk. (Hogy másképp cenzúrázták, az tény – és erről ismét később.) A másik nagy érdeme az, hogy az amerikai atomkutatások történetén kívül bemutatja, hogy milyen erőfeszítéseket tettek a britek, a franciák, a németek és a japánok az új tömegpusztító fegyver, az atombomba létrehozása érdekében.


A szerző kronológiai sorrendben tárja fel azokat a lépéseket, amelyek mentén az atombomba létrehozására irányuló kutatások haladtak a második világháború idején Franciaországban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és – ami nem annyira közismert – Japánban. Megismertet a a német urántervvel, a japán N-tervvel, az amerikai Manhattan-tervvel, az angol Tube Alloys programmal. A szerző rendkívül színesen, érdekfeszítően írja le, milyen manőverek zajlottak a nehézvíz- és uránkészletek megszerzéséért, hogyan menekítették azokat a szövetségesek a németek elől, milyen álláspontot foglaltak el a maghasadással foglalkozó fizikusok az atombomba előállításával, illetve bevetésével kapcsolatban, mik voltak a mozgatórugói és a tényleges következményei a hirosimai és nagaszaki bomba ledobásának, hol tartott az atomfegyverkezés a második világháború után, miről maradt le a közvélemény, mennyire közel volt a világ egy harmadik, mindent elsöprő atomháború kitöréséhez, és végül mi akadályozta meg az érintett feleket abban, hogy erre a végzetes lépésre elszánják magukat.

De nézzük meg egy kissé jobban a szerzőt – és ezzel visszatérek arra a bizonyos utalásra az első második mondatból: Vszevolod Ovcsinnyikov bizony szovjet állampolgár volt, a könyvet pedig 1984-ben írta. A Szovjetunióban írta. Ez már így elég beszédes. Az atombombára vonatkozó szovjet kutatásokról természetesen hallgat a könyvben – pedig voltak ilyen irányú törekvései a sztálini Szovjetuniónak, ez mostanra köztudott. Hozzáteszem, 1984-ben is köztudott volt. Ez miatt viszont nem egészen teljes az a kép, amelyet az atombomba történetéről felállít. Szinte ujjal mutogat az amerikaiakra Hirosima és Nagaszaki kapcsán, eltüntetett bizonyítékokról és egy olyan amerikai haditervről ír, amely szerint húsz célpontot (húsz orosz nagyvárost) támadtak volna meg az amerikaiak az 1940-es években. A háború utáni berlini állapotokat a nyugati hatalmak számlájára írja (ők provokálták ki), sérelmezi, hogy az USA “csak” 400 ezer katonát veszített a második világháborúban, szemben a 20 millió szovjet áldozattal, hogy egyetlen amerikai várost sem ért támadás, szemben az orosz városokkal, stb. De a szovjet törekvésekről – szigorúan az atomprogramról – egy szót sem ejt… Így nem teljes.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •