Kurt Vonnegut írói munkásságának fő műve, Az ötös számú vágóhíd igazán az a könyv, amely nem hagy hidegen. Szinte minden oldalon találsz valamit, amin sírni kellene – és 
szinte minden oldalra jut valami, amin röhögni muszáj. Az biztos: a második világháború szörnyűségeit így még nem láttatta senki, és megkockáztatom, hogy nem is fogja.
Vonnegut valós, átélt események hatására írta meg a könyvet, igaz, saját bevallása szerint húsz év kellett elteljen ahhoz, hogy egy egész könyvre valót kipréseljen az agyából. Az író 22 évesen harcolt a 106. Amerikai Gyalogos Hadosztály felderítőjeként az európai hadszíntéren, amikor Belgiumban az ardenneki csatát követően német hadifogságba esett. Az amerikai hadifoglyokat a németek Drezdába, a hadászati szempontból semleges műkincs-városba vitték, amely várost az angol- és az amerikai légierő egy éjszaka porig bombázott, a gyönyörű városból pedig nem maradt más, mint egy holdbéli táj. Az amerikaiak a bombázást az ötös számú vágóhíd pincéjében élték túl – a szörnyű élmény mélyen megrázta Vonnegutot.
A regény főszereplője Billy Pilgrim, aki még szinte gyerekként kerül a frontra, eredetileg egy tábori lelkész segédjének a szerepét osztották rá. Mikorra Billy az ezredhez érkezett, azt már megsemmisítették a németek, így estek Billyék német hadifogságba. A történet több síkon bonyolódik, Billyt ugyanis később, a lánya esküvőjének éjszakáján elrabolják a világűrből érkezett tralfamadoriak, emiatt kiesik az időből, aminek következtében aztán tetszése szerint utazik az időben előre-hátra. Billy története így a jelenben, a háborúban, majd a háború után, s végül az elképzelt Tralfamador bolygón játszódik. Vonnegut annyira elhatárolódott a megtörtént eseményektől, hogy az egészet egy őrültnek megfestett, skizofrén személy szemszögéből mutatja, s csak a végén ír arról, hogy bizony ő is ott volt, amikor Drezdát porig rombolták a honfitársai, és ezzel mintegy 25 ezer civil életét oltották ki.
A regény végig magában hordozza a háborúellenes hangulatot. Az író már a bevezetőnek szánt első fejezetben nyíltan bevallja hovatartozását: „Megmondtam a fiaimnak, hogy soha, semmi körülmények között se vegyenek részt tömegmészárlásban, és hogy semmiféle ellenség lemészárlásáról szóló hír ne keltsen bennük soha örömet vagy diadalérzetet. Azt is megmondtam nekik, hogy ne dolgozzanak olyan cégnél, amely tömegmészárlásra való szerkezetet gyárt, és hogy fejezzék ki mélységes megvetésüket azok iránt, akik azt hiszik, hogy szükségünk van ilyen szerkezetekre.” A regény egyik legbeszédesebb jelenete az, amikor Billy egy filmet lát visszafelé. A késő éjszakai film a második világháború amerikai bombázóiról szól, és Billy visszafelé azt látja, ahogyan a repülő alakulat hátrafelé repülve elszáll egy lángokban álló német város fölött, a repülők bombakamrái kinyílnak, „eloltják” az alattuk tomboló tüzet, magukba szippantják a henger alakú tartályokat, amelyek visszakerülnek Amerikába, ott szétszerelik őket, az ásványokat távoli vidékekre szállítják és „elássák a földbe, hogy soha senkinek se árthassanak többé. Az amerikai repülők beszolgáltatták az egyenruhájukat, és középiskolás srácok lettek.” Olyan, mint egy álom. Ennyire érzékletesen még nem mondta el senki, mennyire értelmetlen dolog a háború, és milyen szép lenne, ha mindent vissza lehetne csinálni.