A regény a második világháború idején a Csendes-óceánban elhullt amerikai katonáknak állít emléket; közelebbről megismerteti tengerészgyalogosok mindennapi életét és a guadalcanali, a tarawai és a saipani csatákat. Személyes tapasztalatok indították a szerzőt a könyv megírására és saját életét is belelopta kicsit a Csatakiáltásba, hiszen egyik főszereplője, Danny Forrester több pontban hasonlít rá. Akárcsak Danny, Leon Uris is Baltimore-ban született, 17 évesen hagyta ott az iskolát, hogy önkéntesen bevonuljon a tengerészgyalogsághoz. 1942 és 1945 között a Csendes-óceán térségében szolgált, rádiósként vett részt a guadalcanali, tarawai és saipani csatákban. San Franciscóban a maláriából lábadozva találkozott Betty Beck-el, akit 1945-ben vett feleségül.
Lássuk a történelmi hátteret: a guadalcanali hadjáratra 1942 augusztus 7. és 1943 február 7. között került sor, csata döntő változást hozott a háború menetében: itt indult meg az a szövetséges offenzíva, amit a japán hadvezetés már nem tudott megállítani, és ami végül elvezetett Japán kapitulációjához.
A tarawai csata 1943 november 20. és 23. között zajlott, ez volt Guadalcanal után a második eset, hogy az amerikaiak átvették a kezdeményezést a térségben, és megfutamították, illetve legyőzték a japánokat. Az egyik legtöbb áldozatot szedő csata volt ez a Csendes-óceán térségében: japán oldalon 4690 halottat jegyeztek, és csak 146-an élték túl, közöttük egyetlen tiszt; amerikai oldalon 978 katona és tiszt hunyt el a csatában. A saipani csata döntő jelentőségűnek bizonyult a háború kimenetelét tekintve. A saipani vereség után döntött a japán vezetés az ország vezetőinek szimbolikus leváltása mellett. Saipan bekebelezését követően az amerikaiak szilárd bázist építettek a szigeten, ahonnan döntő fontosságú légitámadásokat indíthattak a Fülöp-szigetek, a Ryukyu-szigetek és Japán ellen. A csata 1944 június 15. és július 9. között zajlott, de egy bizonyos Sakae Oba nevezetű kapitány vezetésével egy maroknyi japán katona 1945 december 1.-ig tartotta magát a sziget hegycsúcsain.
A regény a tengerészgyalogság 6. ezredének szemével láttatja a csatákat, illetve a csaták előtt és között eltöltött időt a különböző katonai táborokban, San Diegóban, Új-Zélandon és az elfoglalt szigeteken. A történeteket Mac, egy kiképző tiszt meséli el egyes szám első személyben, de néhol eltávolodunk Mactől, és kívülállóként is tanúi lehetünk egyes epizódoknak, így átfogóbb képet kapva a katonák személyes élményeiről, kalandjairól és vívódásairól is. A történet az USA-ban kezdődik, tizenéves fiúk hagyják otthon szeretteiket, szerelmüket, ösztöndíjukat, főiskolájukat, hogy bevonulhassanak a tengerészgyalogsághoz. 
Valamennyien önkéntesek, szinte mindenki menekül valami elől. A san diegói kiképzést követően Új-Zélandra szállítják, onnan pedig Guadalcanalra. A kőkemény kiképzések során szilárd kötelékek alakulnak ki a férfiakká edződött legények között, életre szóló barátságok köttetnek, vérrel megpecsételt ígéretek születnek – de nem mindenki tér haza a csaták után a Csendes-óceán szigeteiről.
Sajnos a csaták nevénél többet a könyvből nem tudunk meg a csendes-óceáni hadműveletekről – éppen ezért tartottam fontosnak az elején kitérni egy-egy mondat erejéig az említett csaták fontosságára és kimenetelére -; azt hiszem, hogy ezt a részét a történelemnek az európai emberek többsége egyszerűen nem is ismeri. A regény inkább Mac rajának életére fókuszál, a fiúk személyes vívódásait, konfliktusait, a táborok mindennapjait helyezi előtérbe és a csatákat megelőző, fogcsikorgató, idegörlő várakozást ábrázolja, a csaták leírása másodlagos. A kiképzések és gyakorlatok során annyira összekovácsolódik a csapat, hogy a tábort nevezik otthonuknak San Diego városához képest, és előfordul, hogy a megfeszített menetgyakorlatok miatt napokig nem is jut eszükbe igazi otthonuk, szerelmük, családjuk. A san diegói kiképzés a regény több mint egyharmadát teszi ki, a san diegói táborozás és az új-zélandi állomásozás pedig összesen a regény felét jelenti, ez idő alatt szó sincs csatáról. Mac raja egyébként igazi bevetésen, a várva várt partraszálláson csak az utolsó, saipani csatában vesz részt – ez bizonyul végzetesnek több fiú számára is a rajból.
A regénnyel mindezzel együtt nincs baj – csak ne számíts sok csatajelenetre, a filmekből ismert normandiai partraszállást idéző pokolra, dzsungelharcra, mint én tettem a regény kiválasztásakor. A tábori életet, a kiképzést és az állandó menetgyakorlatokat remek humorral fűszerezte az író, a fiúk tábori kalandjai felettébb mulatságosak és viccesek, helyenként az volt az érzésem, hogy nem a tengerészgyalogságról, hanem az idegenlégióról olvasok, és a könyvet a mi Rejtő Jenőnk írta. Ez nagyon zavaró tud lenni, ha az ember korábban már olvasta a szerzőtől az abszolút komoly kategóriába tartozó Exodust, az Armageddont, a Szentháromságot vagy A zarándokot. A Csatakiáltást Leon Uris 1953-ban írta, és ez volt az első regénye. Ennek tudatában minden apró hiba elnézhető, szerintem.
A regény magyarul a Meghalsz, tengerész! címen is megjelent.