Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

100
Vidd hírét!
  •  
  •  

Négy meg nem értett, el nem ismert, magányos, boldogtalan, beteg ember, akik szenvednek ezen a világon. Minden megváltozik, amikor találkoznak egymással. Soha nem késő újrakezdeni, kijavítani a hibákat.


Érdekes, hogy nagyon rossz lelkiállapotban voltam, amikor elkezdtem olvasni a regényt, és a könyv nagy része is szomorú, mégis nagyon jó hatással volt rám. Új erőre kaptam tőle, megihletett, és ösztönzött. Ahogy Camille elkezdett újra rajzolni, és a képein megelevenedtek a tárgyak, az emlékek és minden, az annyira fantasztikus, hogy az embernek megjön tőle az életkedve. Anna Gavalda tökéletesen megragadta a művészet lényegét, az alkotás mibenlétét, és ezt teljesen érthetően adta át az olvasójának, legalábbis engem nagyon meggyőzött.

Franck… hát igen. Ezzel biztos sokan fognak vitatkozni, de szerintem minden nő egy ilyen férfira vágyik legbelül. Aki nem hagyja magát azonnal, aki fájdalmat okoz, többször megbánt, nem lehet rajta kiigazodni, titkai is vannak, de ha megnyílik… olyat kapunk tőle, amit mástól nem lehetne.

Kicsit úgy éreztem olvasás közben, hogy ebből a 627 oldalas könyvből lehetett volna 4 kisebb regény is, mondjuk egy, ami a Camille-Franck vonalat viszi végig, egy másik, ami a drogos srác életéről szól miután találkozott Camille-lal, egy harmadik, ami Franck és a nagymamája kapcsolatát mutatta volna be és kettejük közös-és nem közös múltját, és esetleg egy negyedik, ami Philibertről szólt volna. Habár ebben az egy regényben több történet is benne van, és sok nincs tökéletesen kidolgozva, mégis úgy érzem, hogy a jól kidolgozott különálló regények feleannyira se lettek volna jók, mint ez a nagy regény, ami végül is egy egésszé állt össze. És ami engem tökéletesen magával ragadott.

Sokan mondták, hogy rossz, hogy ennyi párbeszéd van benne, és hogy őket zavarta. Engem ellenkezőleg, én úgy éreztem, hogy saját légkört teremtett ezeknek az embereknek a beszédstílusa, dialógusaik. Sokszor nem tudtam elsőre, ki beszél, többször is visszaolvastam néha (bár inkább azért, mert annyira vicces volt, hogy muszáj volt még egyszer), de megérte.

Ezen a könyvön sírtam, izgultam, nevettem – kell ennél több? Szerintem ilyen egy tökéletes könyv. Letehetetlen. És nyomot hagy. Természetesen, ahogy az életben szinte mindenről elmondható – úgy a könyvek olvasásáról is, – hogy az időzítés a legfontosabb. Én a lehető legjobb pillanatban vettem kézbe. Remélem, ez másoknak is sikerülni fog. (memoir)


Vidd hírét!
  •  
  •