Az amerikai, aki angol

100
Vidd hírét!
 
 

Signor Farfallának több neve van: Clark, Clarke, Leclerc és Giddins. Később az Edmund nevet is használja, a Farfalla pedig az olasz kisváros lakóitól származik, ők ragasztották rá. Signor Farfalláról (a farfalla olaszul pillangót jelent) úgy tudják, hogy miniatűr rajzokat készít pillangókról. Az úriember egyébként barátságos, elegáns, körültekintő, megfontolt és a maga módján zárkózott: még senkinek nem engedte meg, hogy a saját lakásán felkeresse. Signor Farfallának erre jó oka van, hiszen egyáltalán nem pillangókat fest, hanem fegyvereket készít. Beutazta már a nagyvilágot, nem egy merénylethez készítette el a tökéletes fegyvert, felvasalta a munkájáért járó busás összeget és továbbállt. Most éppen Olaszországban tartózkodik, hamarosan egy újabb megbízást is kap, és nekilát a fegyver elkészítésének. Tetszik neki a hely, ez az eddigi legszebb vidék. Itt el tudná képzelni hátralevő életét. Itt le tudna telepedni, és visszavonulna a mesterségétől. Egy lopakodó azonban a nyomában van, minden lépését igyekszik követni, nem jön túl közel sem, de nem tágít, és nem tudni, hogy kinek a megbízásából éppen mit akar. Lehet, hogy az új megbízója állított rá valakit? Vagy azok figyeltetik, akik ellen a merénylethez ő a fegyvert gyártja? Vagy egy régi ellenség? Vagy valamely ügynökség akadt a nyomára?

Az amerikai történetét Signor Farfalla egyes szám első személyben meséli el. Ő az amerikai. Az olvasóhoz elég közvetlen, bizonyos dolgokat azonban még nekünk sem tár fel. Hazudni nem hazudik, ahogy ő mondja, csak kozmetikázza az igazságot, attól való félelmében, nehogy valaki (az olvasó) így a nyomára bukkanjon. Ettől kicsit mókás is, kicsit valóságos is lesz az úriember története. A könyvet mindenhol a krimik közé sorolják (ez alól mi sem leszünk kivétel), de a 430 oldalas könyvben alig történik valami olyan, amitől ez vérbeli krimi lehetne. Martin Booth nagy figyelmet szentel a leírásoknak és az apró dolgoknak is: olyan színekkel festi meg a tájat, hogy szinte ott érzed magad a virágos réten, a diófa alatt, a könyvvel a kezedben; megjelenik a szemed előtt az olasz kisváros a maga macskaköves utcáival, hangulatos teraszaival, százéves épületeivel, a tér meg a piac a maga állandó szereplőivel; a templomok freskói és a hegyoromra épített középkori várrom szinte karnyújtásnyi közelségbe kerülnek; majdhogynem érzed az ízét a bornak meg a sajtnak, amely állandó eleme a szereplők étkezéseinek. Mindettől a könyv egy csöppnyit sem lesz unalmas – sőt, ellenkezőleg. Ha a Gomorrára azt mondtam, hogy nem tesz jó a dél-olaszországi turizmusnak, akkor Az amerikai éppen az ellenkezőjét váltja ki az olvasóból: legszívesebben rögtön repülnél Itáliába, s az utolsó fejezeteket már egy, a regénybelihez hasonló kisváros egyik utcáján, egy teraszon üldögélve olvasnád el.

A tálalással én személy szerint már nem voltam annyira megelégedve. Az amerikai ugyanis nem amerikai. Nincs arra egy hangyányi utalás sem, hogy amerikai lenne. Inkább angol, de ezt sem árulja el, igaz egy helyen van olyanszerű utalás, amiből erre inkább lehet következtetni. Martin Booth, a szerző maga is angol volt (sajnos 2004-ben rákbetegség végzett vele). A könyv címe azért lett mindezek ellenére Az amerikai, mert ezt a címet kapta a könyv alapján George Clooney főszereplésével készült film is. Ezért került a könyv borítójára maga George Clooney is. És azért lett az eredeti cím (A Very Private Gentleman) magyarul csak alcím: Egy magának való úriember. Egyébként Clooney szerintem jó választás a filmhez, noha a filmet (még) nem láttam. A könyvet olvasva azonban egy olyan figura került a szemem elé, akit – az eddig látottak alapján– Clooney tökéletesen tud alakítani. Mindezzel együtt az eredeti angol kiadás borítói (itt meg itt) nekem jobban tetszettek.

Martin Boothnak ez az első regénye magyarul – az Athenaeum Kiadó gondozásában látott napvilágot. Reméljük, hogy a következő magyar Booth-könyvre nem kell egy újabb hollywoodi filmig várnunk.


Vidd hírét!