Patricia Highsmith a texasi Forth Worthban született 1921. január 19-én. Mivel szülei még születése előtt elváltak, előbb anyai nagyanyjával élt, majd édesanyja és nevelőapja házában nevelkedett. A Highsmith családnevet is nevelőapjától kapta, ugyanis német származású édesapjával 12 éves koráig nem találkozott. Hat évesen, 1927-ben New Yorkba költözött édesanyjával és nevelőapjával, majd 12 évesen egy évre nagyanyjához küldték, amit elűzetésként élt meg, és később élete legszomorúbb éveként emlékezett rá. Kapcsolata szüleivel nem volt felhőtlen – amihez bizonyára anyja bizarr vallomása is hozzájárult: egyszer bevallotta lányának, hogy amikor állapotos volt vele, terpentint ivott, hogy elveszítse a magzatot –, ez egész életén végigkísérte.
Magánélete sem volt kevésbé felhőtlen, ismerősei közül többen is mogorva, kellemetlen személyiségnek, sőt embergyűlölőnek tartották, életrajza szerint alkoholista volt, és egyetlen kapcsolata sem tartott néhány évnél hosszabb ideig. Sokkal jobban érezte magát az állatok, mint az emberek társaságában, egy alkalommal azt nyilatkozta: „A képzeletem sokkal jobban működik, hogyha nem kell emberekkel beszélnem.” Nőkkel és férfiakkal egyaránt voltak kapcsolatai, férjhez sohasem ment, gyerekei sem voltak. Életét többnyire egyedül, a világtól elvonultan élte le, napi több órát töltve az írással. Nagyon ritkán adott interjút, egyikben azt nyilatkozta, hogy egyetért Salingerrel, miszerint az interjú olyan, mint egy autóbaleset, amelyből a felépülés hetekig tart az ember számára.

A Julia Richmond Középiskolában tanult, majd 1942-ben bölcsészdiplomát szerzett a Barnard College-ben (Columbia Egyetem), ahol angol, latin és görög nyelvet tanult. Habár a képzőművészetekben is tehetséggel rendelkezett – sikeres szobrász volt, – életét az írásnak szentelte. Már tizenéves korában történeteket írt, sőt képregény-háttérsztorikat is, első regénye pedig 1950-ben jelent meg.
Sokat utazott Európában, több országot is bejárt, majd 1963-ban végleg az öreg kontinensre költözött. Előbb Kelet-Angliában, majd Franciországban élt, végül pedig Svájcban telepedett le. Habár megrögzötten hitt az amerikai demokratikus eszmékben és az amerikai történelem küldetésében, a XX. századi amerikai kultúrát és külpolitikát kritikus szemmel nézte, 1987-ben megjelent antológiájában, a Tales of Natural and Unnatural Catastrophes (“Természeti és természetellenes katasztrófák”) címűben egészen kemény Amerika-ellenes hangot ütött meg. 1995. február 4-én hunyt el a svájci Locarnóban, leukémiában.
Patricia Highsmith huszonkét regényt és nyolc novellagyűjteményt írt: elsősorban bűnügyi regényeket, de találunk közöttük gyerekkönyvet és irodalmi témájú szakkönyveket is. A nagy sikert számára első könyve, az 1950-ben megjelent Idegenek a vonaton hozta meg számára. Ehhez azonban az is kellett, hogy Hollywood felfigyeljen a könyvére: nem kisebb személyiség, mint Alfred Hitchcock rendezte a belőle készült filmet, a forgatókönyvet pedig az akkor már népszerű krimiszerző, Raymond Chandler írta. A történet szerint két fiatal találkozik egy vonaton: egyikük, Guy Haines, építész, a másik, Bruno Anthony, egy pszichopata. Beszédbe elegyedve derül ki, hogy Guy éppen válni készül feleségétől, mert el szeretné venni szerelmét. Bruno elképesztő javaslattal áll elő: végez Guy feleségével, hogyha az cserében elteszi láb alól az ő apját. Tökéletes gyilkosság: mivel nem ismerik egymást, csak a vonaton találkoztak, senki sem fog gyanakodni rájuk. Guy nem veszi komolyan az egészet, de amikor újból felbukkan életében Bruno és közli, hogy elvégezte a rá eső feladatot, kérve, hogy ő is végezze el a sajátját, minden felborul.
Highsmith több irodalmi díjban részesült, kétszer is elnyerte az Egyesült Államokban az Edgar Allan Poe-ról elnevezett Edgar-díjat (1951-ben az Idegenek a vonaton, és 1956-ban A tehetséges Mr. Ripley című regényéért), de a bűnügyi regényeknek odaítélt legrangosabb francia kitüntetést, a Bűnügyi Regények Nagydíját (Grand Prix de Littérature Policière, 1957), valamint a Brit Krimiírók Szövetsége által alapított Dagger-díjat is megkapta (ez utóbbit 1964-ben, Kétarcú január című könyvéért), a legjobb külföldi regény kategóriában.
Könyveinek legnépszerűbb és egyben legellentmondásosabb alakja Tom Ripley, akivel elsőként az 1955-ben megjelent A tehetséges Mr. Ripley (The Talented Mr. Ripley) című regényében találkozhatunk. Ripley egy pitiáner, erkölcstelen amerikai szélhámos, akit egy gazdag férfi azzal bíz meg, hogy kutassa fel Európában élő fiát és hossza vissza Amerikába. Ripley azonban eléggé „felemásan” hajtja végig a feladatot: megtalálja ugyan a fiút, megismerkedik vele, de egy idő után megöli, és felvéve identitását, az ő életét kezdi élni. Ripley-vel 1970-ben találkozhatnak ismét az olvasók, a Ripley a mélyben (Ripley Underground) című regényben, majd az 1974-ben megjelent Ripley és a maffiózókban (Ripley’s Game). A Ripley-sorozat még két kötettel bővült az évek során, előbb a The Boy Who Followed Ripley (1980) és a Ripley Under Water (1991) című regényekkel. Ez utóbbi érdekessége, hogy ezúttal Ripley nem gyilkol meg senkit, hanem ő válik célponttá, egy szadista őrült üldözi, aki túlságosan is jól ismeri a múltját.
Több művében is megjelenik a homoszexualitás, mint burkolt motívum – maga Tom Ripley kapcsán is felmerül a kérdés –, két regényében pedig ezt nyíltan ábrázolja, szereplői homoszexuálisok: az 1952-ben írt The Price of Salt (“A só ára”) címűben, amelyet Claire Morgan álnéven jelentetett meg, és később Carol címen is kiadták, valamint az utolsó regényében, a Small g: A Summer Idyll (“A kis g: Egy nyári idill”) címűben, amelyet posztumusz publikáltak 1995-ben.
Regényei közül többet is megfilmesítettek. A már említett Hitchcock-adaptáción kívül, A tehetséges Mr. Ripley (Plain Soleil, 1960; The Talented Mr. Ripley, 1999) és a Ripley és a maffiózók (Der amerikanische Freund, 1977; Ripley’s Game, 2002) alapján készült filmek aratták a legnagyobb sikert, de jó fogadtatásban részesült mind a nézők, mind a kritikusok körében a Ripley-regények alapján készült 2024-es Netflix-sorozat is, a Ripley is. Film készült többek között A balek (Le meurtrier, 1963), a Mélyvíz (Eaux profondes, 1981; Deep Water, 2022), a Huhog a bagoly (Le cri du hibou, 1987; The Cry of the Owl, 2009), a Ripley a mélyben (Ripley Under Ground, 2005), a Kétarcú január (The Two Faces of January, 2014), a Carol (Carol, 2015), illetve a magyarul nem olvasható könyvei közül a This Sweet Sickness (“Émelyítő kór”; Dites-lui que je l’aime, 1977), a The Glass Cell (“Üvegcella”; Die gläserne Zelle, 1978), az Edith’s Diary (“Edit naplója “; Ediths tagebuch, 1983) című regényeiből is. Az írónőnek nem volt túl jó véleménye a könyveiből született filmalkotásokról – a következő szavakkal illette őket: „Gyalázat… Ocsmányság… Szégyen…” A filmadaptációk mellett néhány művéből rádiójáték vagy színdarab is készült (A tehetséges Mr. Ripley-t Phyllis Nagy adaptálta színpadra 1998-ban, az Idegenek a vonatont Craig Warner 2013-ban).
Patricia Highsmith bűnügyi regényei nem klasszikus krimik, legalábbis nem az Agatha Christie-től, Arthur Conan Doyle-tól és más nagy krimiszerzőktől megszokott értelemben, ahol adott egy (vagy több) gyilkosság, és egy nyomozó, aki aprólékos munkával és agytornával a regény végére feltárja az olvasó számára a megoldást. Highsmith a bűnügyeket a bűnös lélektanán keresztül közelíti meg, az elkövetőkben zajló lelki folyamatok fontos részei a történeteknek, sőt gerincét képezik azoknak, sok esetben pszichológiai és filozófiai mélységet kölcsönözve regényeinek. A helyszínek is kevésbé idilliek, az áldozatok nem véres jelenetekben hullanak egyik a másik után, a szereplők sem feltétlenül a felső közép- vagy felsőosztály képviselői, sokkal inkább lecsúszott, problémákkal küzdő, hétköznapi emberek. Csak a bűn és annak anatómiája van, és a hétköznapi szereplő, aki egyszer csak valami olyant követ el, ami a legkevésbé sem jellemző egy hétköznapi emberre. És még valami: Highsmith bűnügyi regényei nem a jó és a rossz, a bűnös és ártatlan harcáról szólnak, ahol a végén a jó győzedelmeskedik, hiszen a két fogalompár sokszor elválaszthatatlanul összemosódik a műveiben. Szereplőiről sokszor szinte el sem lehet dönteni, hogy hidegvérű gyilkosok vagy maguk is végig áldozatok. Ami viszont közös a regényeiben, hogy szinte lehetetlen letenni őket, hihetetlen izgalommal képesek magukkal ragadni az olvasót.

Jóllehet Magyarországon is népszerű volt, az írónő életművének méltó feldolgozására mindmáig nem került sor. Magyar fordításban többnyire a ponyvaregények kategóriájában adta ki műveinek egy részét több kiadó is, sokat közülük pedig mindmáig nem fordítottak le – ezek közé tartozik a Ripley-sorozat több része is. Magyar fordításban huszonkét regényéből tizenkettő olvasható, a novelláskötetei közül pedig mindössze egy, a Tizenegy című jelent meg magyarul (Holistic Kiadó, 2003). Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy talán ideje volna rendszerezettebb, igényesebb kiadásokban is a magyar olvasóközönség elé tárni Highsmith életművét.
Bibliográfia:
Booksfactory.com
Divany.hu
Litera.hu
Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák (Filmvilág 1989/08)
Bori Erzsébet: Fenevadak a filmtanfolyamon (Filmvilág 2000/5)
Wikipedia.com