Arnaldur Indriđason izlandi író, Reykjavíkban született 1961-ben. Történelem szakon végzett az izlandi fővárosban, ezt követően újságíróként, forgatókönyvíróként dolgozott, 15 éven keresztül (1986–2001) pedig a Morgunblaðið című lap filmkritikusa volt. Első regénye 1997-ben jelent meg Synir duftsins címen, ezt eddig további 18 követte. Erlendur felügyelő alakját, aki összesen tizennégy regényének központi szereplője, már legelső könyvében megalkotta. Könyvei 26 országban jelentek meg fordításban, többükkel nyert rangos díjat. Két egymás utáni évben is elnyerte a Skandináv Krimiírók Szövetsége Üvegkulcs-díját – 2002-ben Vérvonal, 2003-ban Kihantolt bűnök című regényével –, amire a díj történetében mindaddig nem volt példa. Utóbbi regényéért a Brit Krimiírók Szövetsége által alapított Gold Dagger-díjat is elnyerte 2005-ben. Jelenleg szülővárosában él feleségével és három gyerekével.
A Kihantolt bűnök egy stílusában ugyan könnyed, azonban hangulatában és cselekményében igen komor krimi. Bennem, most már több skandináv bűnügyi regény elolvasása és film megnézése után két kérdés kavarog: valóban ennyire sötét és komor az élet az észak-európai országokban, mint amennyire ezek az alkotások felvázolták, továbbá valóban nincs egyetlen normális család sem, ennyire eluralkodott az elhidegülés, a törődés hiánya, az erőszak a skandináv családokban és társadalmakban? Nyilván bármelyik kérdésre adott igenlő válasz durva általánosításnak tűnne, viszont számomra, akinek a skandináv társadalmak életébe elsősorban csak e könyveken/filmeken keresztül nyílik betekintésem, mindenképpen szembetűnő e két közös motívum. Annál is inkább, mivel az ember a különféle hírekben és felmérésekben fellelhető információk alapján, ennek éppen az ellenkezőjét feltételezi a skandináv államok társadalmi berendezkedéséről.
A regény cselekménye egy látszólag jelentéktelennek tűnő eseménnyel indul: Reykjavík egyik külvárosi negyedében, egy építkezésen csontvázra bukkannak, amely felkelti Erlendur felügyelő kíváncsiságát, és két társával, Elínborggal és Sigurdur Ólival nyomozásba kezd. Miközben a nyomozás révén a kirakósjáték egyre több és több részlete kerül a helyére, az olvasók egy másik cselekményszállal is megismerkednek: egy öttagú család második világháború környékén zajló drámai életébe tekinthetnek be. Van-e kapcsolat a jelen és a múlt eseményei között, hogyan függ össze a család félelemmel és erőszakkal átitatott élete az elhantolt csontvázzal, történt-e bűncselekmény, vagy csak egy véletlen baleset titkait rejti a föld? Mindezekre a kérdésekre a regény végén megkapja a választ az olvasó, és eközben Erlendur felügyelő drámájába is betekintést nyerhet, aki amellett, hogy megszállottan kutatja a távoli múlt sötét titkait, kénytelen szembenézni saját múltjának árnyoldalaival, és menteni, ami még menthető.
Egy jól megírt bűnügyi regénnyel állunk szemben, a szerző a cselekményszálak váltogatása és a részletek fokozatos feltárása révén gondoskodik arról, hogy mindvégig fenntartsa a feszültséget és az olvasó érdeklődését, ennek érdekében ritkán árul el többet, mint amennyit szükséges.
Bevallom, hogy mindezek ellenére számomra mégiscsak volt egy olyan tényező, ami zavarónak tűnt: túlságosan is erőltetettnek ítéltem az egész nyomozás körüli felhajtást, hiszen miközben belepillanthatunk az izlandi főváros árnyoldalaiba, a drogosok és családi drámák világába – amelyek kellő kihívással szolgálhatnának a rendőrség számára –, három nyomozó egy olyan eset felderítésébe kezd, amely több évtizedre mutat vissza; a sajtó akkora felhajtást csinál a csontváz megtalálása körül, mintha nem volnának mindennapinak mondhatók Izlandon azok a halálesetek, amikor valaki eltűnik a hóviharban és jóval később, évtizedek múltán találnak csak rá. Miután azonban kissé dokumentálódtam Indriđason regényeiről, világossá vált számomra, hogy Erlendur egy megszállott nyomozó, aki hasonló, nem éppen szokványos bűnesetek feltárásában bontakozik ki. Ha még lesz alkalmam olvasni az izlandi szerzőtől, feltehetően hasonló apróságok kevésbé fognak szembetűnni.
És nyilván hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehezemre esett túllépni néhány apró zavaró tényezőn, hiszen Arnaldur Indriđason könyve hozta azt, amire skandináv bűnügyi regényként számítottam. Maga a bűncselekmény, a kiváltó tényezők, de akár az összes szereplőjének élete teljesen hétköznapi, ha az ember őszinte magával, akkor könnyen szembesül azzal, hogy akár közvetlen környezetéből is tudna neveket felsorolni, akik egyik vagy másik szereplővel részben vagy szinte teljesen behelyettesíthetők. Nem szuperhősök, magasan képzett ügynökök, mintadetektívek világa ez, hanem teljesen hétköznapi embereké, amit a regény központi témája – a családon belüli erőszak – teljes mértékben hitelessé tesz. Sajnos, ennek a témának nemcsak évtizedekkel ezelőtt, hanem napjainkban is szomorú aktualitása van, és nemcsak a skandináv államokban, hanem a kelet-európai országokban is. Indriđason pedig egy olyan társadalomkritikát is megfogalmaz a Kihantolt bűnökben, amely számunkra is elgondolkodtató: akárcsak Izlandon, nálunk is kevés kitörési esélyt kínál a törvényes keret és a társadalmi berendezkedés a családi erőszak áldozataiként élő nők és gyerekek számára.
A könyv magyarul 2007-ben jelent meg, az Animus Kiadó gondozásában, amely nemcsak az izlandi író, hanem több más skandináv szerző bűnügyi regényeinek kiadását is vállalta, továbbá az ők gondozásában jelennek meg Dean R. Koontz művei és J.K. Rowling Harry Potter-sorozata is.