John le Carré: Egy német kisváros

Írta : John le Carré
Eredeti cím : A Small Town in Germany
Eredeti kiadás : 1968
Magyar cím : Egy német kisváros
Fordította : Vajda Gábor
Kiadó : Kossuth Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 1972
Terjedelme (oldalszám) : 341 oldal
68
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

John le Carré harmadik regénye 1968-ban jelent meg, és az egyetlen könyve volt, amelyet a rendszerváltás előtt magyar fordításban is kézbe vehettek az olvasók. Feltehetően azért, mert az 1988 előtt írt többi regényével ellentétben ez a könyv nem a hidegháborús zóna keleti felén játszódik, keletnémet vagy szovjet kémekkel, hanem az NSZK-ban, és a keleti blokk országaira is csak kevés utalást találunk benne.


A regény helyszíne egy szürke, álmos Rajna-parti német „kisváros”, Bonn, amely mellesleg 1949–1990 között az NSZK fővárosa volt. Az időszak a 60-as évek vége, a politikai helyzet pedig eléggé feszült: néhány hónapja tart a dr. Klaus Karfeld által vezetett tüntetéssorozat, amely egyfajta neonáci ideológia felerősödését jelzi, a háborút elveszítő németek elégedetlenségét fejezi ki a nyugati hatalmaknak – kiváltképpen Angliának és az Egyesült Államoknak – az országgal szemben folytatott politikája ellen, egyre erősödik a revansizmus szele, amely méltó helyet követel Németországnak Európában, ettől függetlenül pedig diáktüntetések is zajlanak országszerte. Karfeld mozgalma hamarosan összekapcsolódik a Halbach vezette diákmozgalommal, és e szövetség utcai mozgalmai egyre hevesebbek és egyre inkább áthatják a német mindennapokat. Mindeközben Brüsszelben több állam közötti értekezlet előkészületei zajlanak, amik – jóllehet erre konkrét utalás nem történik a regényben – feltehetően az Európai Közösségek létrehozását szentesítő Egyesítő szerződés előkészületi munkálatai. Németországban az egész előkészületnek, összekapcsolódva az országot felbolygató mozgalmakkal, kemény angolellenes visszhangja is van. Nem könnyű tehát ebben az időszakban britnek lenni Bonnban.

Miközben az angol nagykövetségen mindenkit a feszült állapot foglalkoztat, történik valami, ami tulajdonképpen a regény cselekményének mozgatórugója: eltűnik a követség egyik másodrangú alkalmazottja, Leo Harting, és vele együtt nyoma veszik a „zöld irattartónak”, a követség legtitkosabb, a különleges ügyeket szabályozó dossziéjának is. A szövetség alkalmazottai csak ekkor döbbennek rá, hogy a követségen évek óta ideiglenesként dolgozó Hartingot senki sem ismeri igazán. Kicsoda ő, honnan jött és mik voltak a valódi céljai? A brit külügy egyik legjobb elhárító tisztjét, Alan Turnert küldi Bonnba, hogy kivizsgálja az ügyet. Turner igen eredményes problémamegoldó képességéről híres, nyers, rosszhírű modora miatt azonban kényszervendégnek minősül a bonni követségen, mindenki alig várja, hogy szabaduljon tőle. Beleveti magát az ügybe, kikérdez mindenkit, akinek bármiféle köze is volt Hartinghoz, szorgalmasan gyűjti a legapróbb információkat is, és mintegy kirakósjáték darabjait, egymás mellé rakosgatja, mígnem derengeni kezd számára a kép. Mindeközben versenyt fut az idővel, hiszen már-már elviselhetetlen alkalmatlankodása miatt visszarendelik Londonba, ő viszont távozása előtt még szeretne pontot tenni az ügy végére. A kissé vontatottan hömpölygő cselekmény az utolsó 60-70 oldalon megélénkül, és a kérdések is megsokasodnak: Leo Harting egy pitiáner tolvaj, aki saját szakállára lovasította meg a fontos dokumentumokat, vagy kém, aki a keleti blokk országainak dolgozik? A dosszié vagy Harting megtalálása a fontosabb Turner számára? A követség dolgozói közül kik azok, akik többet tudnak, mint amennyit elárulnak, és hogyan sikerült elérnie Hartingnak, hogy sorozatosan meghosszabbítsák a minden év decemberében lejáró szerződését? Milyen összefüggés van Harting eltűnése, Karfeld mozgalma, a titkos dosszié és a német Belügyminisztérium között? Le Carré mindezekre a kérdésekre megadja a választ a könyv végére, de természetesen a maga módján. Semmit sem rág az olvasó szájába, a rá jellemző módon itt is hiányoznak a magyarázkodó leírások, szinte minden a véget nem érő, és az egész regényt behálózó párbeszédekből derül ki.

Ebben az esetben nem egy vérbeli kémtörténetet kapunk az angol írótól, még hogyha hírszerző tisztek és diplomaták is a szereplők, hanem sokkal inkább egy krimiszerű történetet, a velejáró aprólékos, jópár kérdezz-felelekkel tarkított nyomozással együtt. Összességében véve szerintem le Carré rajongói nem fognak csalódni ebben a könyvében sem, hiszen feltehetően tudják, hogy nem szabad elkövetni azt a hibát, amit én megtettem olvasás közben: nem rövid idő alatt, kevés megszakítással olvastam el, hanem pár hétre nyújtottam, néha többnapos szünetekkel, így elkerülhetetlenül szembesülnöm kellett azzal, hogy időnként nem tudom követni a szálakat, nehezemre esik apró, de fontos részletekre visszaemlékezni, pont a párbeszédek sokasága és a leírások hiánya miatt. Néha, amikor egy-egy szünet után újból kézbe vettem a könyvet, az volt az érzésem, hogy egy olyan beszélgetésbe csöppentem, aminek lemaradtam az elejéről. A regény végére azért nagyjából mégiscsak összeállt a kép, és az olvasás közben hullámzó véleményem ellenére, másodszor is megerősített abbéli elhatározásomban, ami A kém, aki bejött a hidegről olvasása után merült fel bennem: nem ez volt az utolsó le Carré könyv, amit kézbe vettem.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •