Eva úgy érzi, hogy házasságuk megállíthatatlanul sodródik a szakadék felé. A férje elhidegült tőle, mereven elutasítja Eva minden közeledését, a nővel egyenesen ellenségesen viselkedik, úgy érzi, hogy nekik már nem olyan izgalmas együtt. Eva a kisfiúktól tudja meg, hogy Henriknek viszonya van valakivel; gyanúját hamarosan megerősítik azok a levelek is, amelyeket a férje levelezése között talál. Fájdalma és dühe elvakítja, és olyan bosszút tervez, amely előre nem látott veszélyeket rejt.
Egy másik szálon egy fiatalember különös ragaszkodásának lehetünk tanúi. Jonas már évek óta virraszt Anna kórházi ágya mellett. A nő kómában fekszik, egy tóparton történt baleset következtében veszítette el az eszméletét, a férfi pedig nem hajlandó továbblépni, nem képes szembenézni a valósággal, és egyre csak azt várja, hogy Anna magához térjen. Jonasról lassan azonban más dolgok is kiderülnek: betegesen rendmániás, néha betegesen és kényszerűen cselekszik, például kétszer érinti meg a kilincset, hogy a második érintésével az elsőt semlegesítse. A múltjával sincs minden rendben, s Anna rejtélyes balesete mögött is valami rendkívülit lehet sejteni.
Eva és Jonas útja adott ponton keresztezi egymást. Mindketten menekülnek valami elől, az egyiküknek azonban holnapra már elfelejtett, futó kaland az egész, míg a másik egy új lehetőséget lát alkalmi partnerében. Az események hamarosan megállíthatatlanul sodorják le a lejtőn a szereplőket.
Az Árulás a svéd írónő, Karin Alvtegen harmadik regénye. Hazájában 2003-ban adták ki, nálunk 2010-ben jelent meg az Animus Kiadó gondozásában. Magyarul ez az első regény a pszichokrimi műfajában alkotó 45 éves írónőtől. Az Árulást is a krimi műfajába sorolták, persze okkal; ugyanakkor ki kell hangsúlyoznom, hogy az Árulás nem hasonlít a hagyományos krimikhez. Nincs nyomozás, nincs bűnüldöző szerv, a bűntény csak egy mellékes esemény, amely ugyan meghatározza a dolgok menetét, de Alvtegen nem azt helyezi a regény középpontjába.
Az eseményeket két szereplő döntései mozdítják előre. A legelején volt egy pont, ahol azt hittem, hogy három szereplő szemszögéből fogjuk látni a történetet, de az írónő ügyesen kikerülte ezt a lehetőséget. Úgy érzem, hogy ezen könnyen elcsúszhatott volna az egész már az első fejezetnél. Végül csak Eva és Jonas az igazi főszereplő, igaz sokáig nem tudni, hogy kettejük útja hol fut össze. Eva végső elkeseredettségében cselekszik, döntései külső szemlélő számára helyenként elhamarkodottnak, meggondolatlannak tűnnek, néha gyerekesen és/vagy idegesítően viselkedik – de Alvtegen gondosan vigyáz arra, hogy ne lépjen át bizonyos határt. Eva története folyamán többször is megadóan felsóhajt az olvasó, és belátja: a nő helyzetében szinte minden reakció érthető. Jonas beteges viselkedése már nem szorul annyira magyarázatra, az ő döntései fölött nem próbál ítélkezni az olvasó, nem keresi a logikát két cselekedete között. Egy Jonas típusú figura nélkülözhetetlen egy pszichokrimiből, de Alvtegen nem használja ki eléggé ezt a Jonast. A végén érezni, hogy ezt lehetett volna még srófolni, de végül a várt feszültségkeltés elmarad. A végkifejlet persze ettől még érdekes és sokkoló.