Felfedező természete, kritikus világnézete, az élet körülményeinek és erkölcsi problémáinak fürkészése számos kortársára zavarba ejtően hatott. Munkásságának hátterében a sajátos norvég történelmi-társadalmi fejlődés áll, ahol az ősi demokrata, szabadparaszti hagyományok az európai fejlődés fősodrától elszigetelve szinte érintetlenül jutottak az imperializmus korának küszöbére, és ebből fakadóan más országoknál hangsúlyozottabban vetődött fel a konfliktusok erkölcsi jellege.
Pályája a nemzeti romantika jegyében indult. A felnövekvő Ibsent minden érdekelte: történelem, irodalom, természettudomány. Nyelvtanulásra is sok időt fordított. Előbb németül, majd olaszul és franciául is megtanult, az angollal is megbirkózott. Sok évvel később amikor Magyarországon járt, ahol drámáinak hősnője és fellobbanó érzelmeinek társnője Jászai Mari volt, ő a művésznőt norvégra, az pedig őt magyarra tanította. A későbbiek során magyar-norvég keverék nyelven beszéltek.
Patikussegéd, majd újságíró, azután a bergeni (1851-1857) és az oslói színház (1857-1852) dramaturgja, rendezője volt. Itt tett szert azokra a tapasztalatokra, színházi ismeretekre, gyakorlati tudnivalókra, amelyek a későbbiek során drámaírói munkásságát segítették. Az ifjúkori drámák, költemények, a történelmi drámák, azaz a nemzeti történelem feldolgozása után első igazi sikerét az olaszországi tartózkodás gyümölcsei, a Brand (1866), majd rá egy évre a Peer Gynt (1867) hozta meg.
Mindkettő az egyén lehetőségeit és a közösséggel szembeni morális elkötelezettségét vizsgálja. Brand lelkész minden megalkuvás nélkül szeretne megfelelni az ószövetségi vallási-etikai követelményeknek, ami elemberteleníti: családjától megfosztja, a rábízott közösségtől elidegeníti. Peer Gynt, a nagy mesélőkedvű parasztfiú mintegy antitézisként éppen a szélsőségesen individualista kalandor gátlás, kontúr nélküli egyéniségének állomásait járja végig, hogy visszatérjen kiindulópontjához. Mindkét műben a kisszerűségből való kitörés vágya, egy ideális, illetve utópisztikus lét utáni törekvés fogalmazódik meg. 1877-től, a Társadalom támaszai című darabtól kezdve a korabeli társadalom kipellengérezése, a múltban elkövetett és eltitkolt tettek kibontásával a polgári lét rejtett valóságának felmutatása került írásművészetének középpontjába. Analitikus, múltat elemző drámáit – Babaszoba (vagy Nóra, 1879), Kísértetek (1881), A nép ellensége (1882) – a korabeli színházakban sorra játszották, a téma aktualitását pedig a premierek zajos sikere igazolta. E társadalomkritikai drámasorozatnak 1882-ben szakadt vége, hogy aztán 1884-től, A vadkacsával kezdődően az utolsó alkotói korszak ún. szimbolikus drámái következzenek.
A vadkacsában egyrészt megmarad a kritikai realista drámák érzékenysége, amely a polgári család vagy egy nagyobb közösség, a helyi társadalom múltbéli konfliktusaiból, bűneiből fakadó tragédiákat sorakoztat fel, másrészt a szatirikus hang is felerősödik, mely A nép ellenségeiben már tetten érhető. A műben Stockmann doktor a fertőzött víz miatt be akarja záratni a városka fürdőjét, e lépéssel azonban számos városlakót megfosztana a bevételtől, így kudarcot vall. Stockmann, amellett hogy naiv idealista, ezért szükségszerűen elbukó alak, nem ismeri a helyi társadalom mozgatórugóit, tapasztalatlan álmodozó, ráadásul komikussá is válik. Amikor rájön, hogy nemcsak egyes személyek, de a „nép”, a demokrata nyilvánosság is manipulálható eszköz a városka politikai elitjének kezében, már csak az igazi nagy, autonóm egyéniségekre számít. E szatirikus-kesernyés irányvonalat követi 1884-ben A vadkacsa tragikomédia, egy dráma amelyben megszűnik az igazi konfliktus. A múlt itt is megjelenik, de az akkori események felgöngyölítése nem jár katarzissal: minden elmosódik, nincsenek fekete és fehér alakok, nincs tiszta tragédia, tiszta vígjáték és tiszta szatíra sem. A későbbiek során ez lesz az a pont, amely átvezet Strindberg és Csehov drámáihoz, valamint a századforduló skandináv irodalmához.
A vadkacsa két család történetét meséli el. Werle kereskedő fia, Gregers hazatér a hegyekből 16-17 év múltán, ahová édesanyja halála után ment. Ifjúkori barátja, Hjalmar Ekdal időközben a Werle család akkori házvezetőnőjét, Ginát vette feleségül, gyermekük, Hedvig 14 éves. Gregers kérdései nyomán kiderül, hogy a kereskedő akkoriban viszonyt folytatott Ginával, és az is elképzelhető, hogy a gyermek az övé. Gregers ki akarja menteni barátját, Hjalmart a hazugságok és illúziók világából, el akarja érni, hogy a házastársak egymással őszintén beszélve tisztázzák közös jövőjüket. Azonban Hjalmar egész élete az önámításra, az önbecsapásra épül, képtelen szembenézni a valósággal, főképp saját énjével, valós képességeivel nem. Házassága végeredményben meleg családi otthont jelent számára, jobbára Hedvig és Gina gondoskodnak róla, helyette is dolgoznak. Gregers ekkor olyan feladatot tűz ki magának, mely –Ibsen szavaival- az ún. ideális követelést fogalmazza meg, azaz tekintet nélkül a körülmények, az emberi kapcsolatok valóságban meglévő szövevényére, meg akar valósítani valamit, amely saját fontosságának, saját elképzelésének felel meg, semmint Hjalmar vagy bárki más érdekeinek. Megjelenik a „felesleges ember” prototípusa, aki önmaga boldogítása helyett a világot akarja boldogítani, egy komikus, az elvont elvek világában élő figura, aki megváltás, tisztánlátás és morális megújulás helyett olyan tragédiát okoz, mely felesleges és katarzis nélküli: Hedvig, miután látja, hogy apja eltaszítja magától, a Gregers sugallta terv, a vadkacsa feláldozása helyett önmagát öli meg. Ám halálával sem változik semmi, Hjamar nem képes a változásra. Hedvig halála nem lesz egyéb, mint egy mindenki számára megható és elmesélhető történet, önsajnálatba és öncsodálatba csomagolva.
Ibsen utolsó drámáiban az egyéniség, az autonóm személyiség hiábavaló vergődése kisszerű környezetükkel (Hedda Gabler, 1890), majd a magukra maradt, öregedő magányos hősök dilemmái fogalmazódnak meg, alapvető kérdésük, hogy lehetséges-e a múltban megfogalmazott vágyaik, eszméik, elmulasztott lehetőségeik jelenkori megvalósítása. A szimbolikus formáké lesz a főszerep, melyek egyre inkább feszítik a klasszikus drámai szerkezetet: Solness építőmester (1892) már csak légvárakat képes építeni, és lezuhan, John Gabriel Borkman (1896), a nagyhatalmú bankigazgató sok évnyi magány és önkéntes házi fogság után akkor hal meg, amikor ismét meg akarja élni szerelmével a korábbi érzéseket, Rubek professzor, az ünnepelt szobrász pedig volt szerelmével találkozva még felmehet a hegyekbe, de onnan visszaút nem vezet (Ha mi halottak újra feltámadunk, 1899).
1899-ben úgy érezte, mindent elmondott, amit drámában el akart mondani, a továbbiakban elbeszélő költeményeket kívánt írni. A századfordulón agyvérzést kapott, lábai lebénultak, tolókocsiban sétáltatták. Hátralévő öt évében elbeszélő költeményeket írt. Megérte, hogy Norvégia elszakadhatott Svédországtól. Fia Norvégia első külügyminisztere lett. Ekkor már világszerte ünnepelt, ismert és elismert író volt. 1906. május 23-án halt meg, 78 éves korában.
Forrás: Pál József (főszerk.): Világirodalom, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005; enciklopedia.fazekas.hu; literatura.hu; Wikipédia