Harc a francia fronton

Írta : Sven Hassel
Eredeti cím : Liquidate Paris
Eredeti kiadás : 1971
Magyar cím : Eltörölni Párizst!
Fordította : Nitkovszki Stanislaw
Kiadó : Partvonal Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 318
66
Vidd hírét!
 
 

A második világháború borzalmairól megszámlálhatatlan regényt írtak már, és arra is nagyon sok példa van, hogy a front eseményeit német szemszögből, német oldalról mutatják be. Bennem mély nyomot hagyott például Erich Maria Remarque regénye, a Szerelem és halál órája, amelyben egy német katona szemszögéből látjuk az oroszországi háborút, a visszavonulást, az értelmetlen öldöklést, a reménytelen, vég nélküli harcokat és a háttérország kilátástalan helyzetét. Remarque könyvének (az Eltörölni Párizst!-hoz képest) teljesen más a hangulata, és ezzel nem csak a Szerelem és halál órája van így. Éppen fordítva: Sven Hassel regénye(i) jelenti(k) a kivételt, hiszen Hasselnél elég nagy szerepet kap a poén, a kaland és a csínytevés.

Hassel egyes szám első személyben írja a történeteit, hiszen ő is tagja volt a 27. ezrednek. Az Eltörölni Párizst!-ban a normandiai partoktól vonulnak vissza az előrenyomuló szövetségesek elől, végig Franciaországon, Párizsig, majd onnan is tovább Strasbourgon át Németország felé. Hassel szakasza mindig a páncélosezred legelső vonalában van. Büntetőezred az övék, halálraítéltek és politikailag nemkívánt személyek alkotják a csapatot, akiket a németek a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül vetnek az ellenség elé. Az ők feladatuk fenntartani az előrenyomuló szövetségeseket, felrobbantani a hidakat, elvágni az útat az amerikai, brit, skót és kanadai csapatok előtt. Szinte állandóan tűz alatt vannak, és Hassel nem fukarkodik a csatajelenetekkel, de mégsem ezek maradtak meg számomra leginkább a regényből. Sokkal inkább a katonák csínytevése, a hajmeresztő kalandok és a mókázások: egyszer rajtaütnek az ellenség egyik fegyverraktárán, lemészárolják az összes katonát, majd jól belaknak és berúgnak a sátrakban talált élelmiszerekből és italokból; a sebesültek elszállítására visszavonuló konvojokat állítanak meg, és ezredeseket meg vezérőrnagyokat kényszerítenek arra fegyverrel a kezükben, hogy a gépkocsiba sebesülteket vegyenek fel; Párizsban egy sertést lopnak egy francia pajtából, és az életüket kockáztatva lopják be azt a laktanyába; két zsák kávé miatt újjat húznak a Gestapóval; elkobzott fegyvereket adnak el jó pénzért az ellenállás tagjainak.

Azon túltettem magam, hogy a Pici, Légiós és Papa nevek és figurák a Rejtő Jenő könyvek szereplőit juttatják eszembe – a világon minden seregben mindenkinek beceneve van, és mindenkit így szólítanak, ez más háborús regényekben/filmekben is így van –, és azt is elhittem, hogy a mókázás és csínytevés az élet velejárója még háborús körülmények között is. Hiszen valamivel csak fel kell oldani azt az elképzelhetetlen feszültséget, amit az állandó harckészültség és a folytonos golyózápor okoz – egy büntetőezrednek, akiket vagy a korábban elkövetett bűneikért végeznek ki egyszer, vagy az ellenség golyója oltja ki az életét, sok veszítenivalója nincs már. De én akkor is nehezen emésztettem meg mindazt, amit Sven Hassel leírt – ilyen háborús regényt eddig még nem olvastam. A Gestapóval például nem lehetett ilyen könnyen újjat húzni (a Walkür nem mosolyogból tudjuk, hogy a háború vége felé mennyi besúgó és megbízhatatlan alak volt a német seregben), és a magasabb rangú tisztekkel szembeszegülőket is helyben agyonlőtték.

A most Barcelonában élő Sven Hassel egyébként nem ír rosszul. A regény olvasmányos, a humora egész jó, volt úgy, hogy hangosan felnevettem, és ezzel nincs is semmi gond. (Engem talán az zavart, hogy egy második világháborús könyvet olvasva nevetnem kell, de lehet, hogy a hiba bennem van.) Az egyes fejezetek előtt (egy-két kivételtől eltekintve) Hassel valós, dokumentált eseményeket is rögzített, és ezek számomra üde színfoltjai a regénynek. Ezekből megtudhattam egy-egy mozzanatát a francia ellenállók tevékenységének, s miután utánaolvastam, kiderült, hogy Pierre Brossolette, Lucien Brière és René Duchez is valóban léteztek. Én jobban örültem volna, ha Pici, Porta és Papa helyett ők a főszereplői a könyvnek.


Vidd hírét!