William Wharton: Srapnel

Írta : William Wharton
Eredeti cím : Shrapnel
Eredeti kiadás : 1998
Magyar cím : Srapnel
Fordította : Illés Róbert
Kiadó : Cartaphilus
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 201
90
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

William Wharton (1925-2008) Albert William du Aime néven született Philadelphiában. 18 éves korában végigszenvedte a háborút az európai frontokon, majd hazatérve művészettörténetből és pszichológiából szerzett diplomát a Kaliforniai Egyetemen. Tanárként és éjjeliőrként is dolgozott, ahol elmondása szerint „megtanult írni”, bár elsősorban festőnek tartotta magát. 1958-ban Európába költözött családjával, ahol Párizsban telepedtek meg. Feleségével itt nevelték fel négy gyereküket és itt kezdett írással foglalkozni, viszonylag későn. Már elmúlt 50 éves amikor első regénye a Madárka megjelent 1979-ben. Abban az évben ezzel a könyvével elnyerte a legjobb első regénynek járó díjat. Összesen 10 művét adták ki angolul, élete utolsó évtizedeiben kizárólag Lengyelországban jelentette meg írásait, ahol könyvei a mai napig hatalmas népszerűségnek örvendnek. Ezek közé a kései regények közé tartozik a Srapnel is, mely idén először jelent meg magyarul a Cartaphilus Kiadónál.


Egyetlen pont az író életében, amiről nem szeret gyerekeinek mesélni, az a háború. Pedig a lurkók nem csak „boldogan éltek” mesékre kíváncsiak. Wharton azonban hallgat, esetleg néhány humoros epizódot feltár, de semmi több. Azonban elérkezik az idő, amikor nem lehet már tovább rejtegeti és elfojtani érzelmeinket, szembe kell néznünk emlékeink és önvádunk súlyával. Ilyen időben született a Srapnel, tudjuk meg a prológusból. Ezek azok a történetek, amiket nem szívesen mesélt és nem is írt le. Azok a történetek, amelyekre nem büszke az ember, de mégis ott vannak. Felidézés, önvizsgálat, önirónia…

Kellet néhány oldal, mire hozzászoktam Wharton stílusához. Egyszerű és őszinte. A könyv szereplője ő maga, és ítélkezik saját tettei felett. Nem közöl oldalakra nyújtott példabeszédeket, csupán a konkrét tényekkel szembesít. Olyan tényekkel, amelyek önmagukra nyomják rá a bélyeget. Abszurdak és érthetetlenek, mint az egész háború. Az író sem érti, ahogy senki sem. A háborúban pontosan azt tesszük, amit egyébként nem szeretnénk. A háború eltöröl minden értéket, nem találunk benne jókat és rosszakat, helyeset és helytelent; egyedül a katonák vannak, a harc, a parancs, a kötelesség és a lelki vívódás. A „muszáj” és a „kötelező” maga után vonja a gyűlöletet és a nem akarást az író háborújában, s valószínűleg sok más katonáéban. Voltak elvakult hősök, de mégis mind kényszerített nyomorultak.

A fronton töltött pár hónap egy kész rémálom volt, amiből Wharton várta az ébredést, bár tudta, hogy nem lehet. Minden egyes oldalt fekete humor sző át, és mindig képes önkritikát megfogalmazni. Ez a fajta szemlélet volt az egyetlen módja a túlélésnek. Sokszor a több millió harcoló katona csak sodródott az eseményekkel, saját helyzetén kívül nem tudva egyébről, csupán életét mentve. Ugyanakkor vérengző bosszúvágytól égő fenevadakat és idegroncsokat is szültek a harcok. Akkor és ott minden elképzelhető volt. Olyan ösztönök törtek fel, amelyekre nincs magyarázat. A legtöbb katona számára nem is volt célja az öldöklésnek.

Ez a könyv megdöbbent és felkavar, ugyanakkor nem is értjük teljesen. A háború a logikus gondolkodás keretein kívülre esik, nem magyarázható ésszerűen… mégis valós. Az író saját történetét mondja el, s bár nem tudom mind igaz-e amit leír, engem meggyőzött.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •