Alekszandr Szergejevics Puskin 1799. június 6-án látta meg a napvilágot Moszkvában. Orosz nemesi családból származott, viszont afrikai gyökerekkel is rendelkezik, hiszen anyai felmenői között volt Abram Petrovics Hannibal, Nagy Péter abesszin testőre. Apja francia nyelven verseket írogatott, nagybátyja, Vaszilij Puskin pedig elismert író-költő volt, aki viszont már oroszul írt. Egyébként ő, és a családi otthonban gyakran megforduló orosz történetíró, Nyikolaj Karamzin voltak, akik elsőként pártfogásukba vették, felfedezve az ifjú Puskinban a tehetséget. Egy olyan kor volt ez, amikor az orosz nemesi családokban gyakrabban beszélgettek franciául, mint oroszul. Ennek ellenére, Puskin igencsak jól megtanulta nemzete nyelvét orosz anyanyelvű dajkájától, akinek a népi kultúra iránti ragaszkodása Puskin irodalmában is visszaköszön.
Puskin 1811-től a Pétervár melletti nagyhírű Carszkoje Szelo-i líceumban tanult, amelyet 1817-ben végzett el, és amelynek szellemisége nagy hatással volt későbbi alkotásaira. Belépett a Zöld lámpa nevű irodalmi társaságba, amely kapcsolatban állt a dekabristákkal: azokat az orosz tiszteket és értelmiségieket nevezték így, akik az önkényuralmi rendszer megszüntetését tűzték ki célul, a polgári felvilágosodás eszméi szerint szerették volna megreformálni az államot. Puskin baráti körének jórésze ebből a társaságból került ki, amely később a dekabrista forradalmat is kirobbantotta, mivel I. Sándor cár halálát követően Konsztantyin Pavlovics nagyherceget szerették volna cárnak Miklós nagyherceg, a későbbi I. Miklós cár helyett. Puskin azonban nem volt jelen a dekabristák felkelése és bukása idején, hiszen lázító versei miatt a cár már 1820-ban száműzte Oroszországból. Száműzetésében előbb Kisinyovban, majd Odesszában élt, bejárta a Krím-félszigetet és a Kaukázust. Száműzetése és utazásai több művét is megihlették, ezek hatására írta több elbeszélő költeményét. 1824-ben térhetett vissza Oroszországba, azonban nem hagyhatta el anyja mihajlovszkojei birtokát. 1826-ban aztán már Moszkvába és Szentpétervárra is visszatérhetett, azonban az trónra kerülő I. Miklós cár személyesen cenzúrázta műveit megjelenésük előtt.
1830-ban megnősült, feleségül vette a 18 esztendős moszkvai szépséget, Natalja Nyikolajevna Goncsarovát, akivel Péterváron telepedtek le és négy gyerekük született. 1831-ben megismerkedett Gogollal, az orosz próza- és drámairodalom egyik legnagyobb alakjával, akinek kibontakozására nagy hatással volt, és akivel haláláig jó kapcsolatot ápolt. 1834-ben felesége fényűző életvitelének kielégítése céljából udvari állást vállalt, a kamarás-apród (a legalacsonyabb udvari cím) tisztséget kapta meg. 1837-ben egy affér következtében – amelyben felesége jó hírnevének megvédése volt a tét – az őt provokáló Georges-Charles d’Anthès francia kalandorral pisztoly-párbajozott, amelynek során súlyosan megsebesült. A párbaj másnapján, 1837. február 10.-én, mindössze 38 évesen belehalt sérüléseibe.
Jóllehet rövid élete volt, Puskin az orosz irodalom egyik kiemelkedő alakja volt, meghatározó szerepe volt az orosz irodalom fejlődésében, őt tartják a modern orosz irodalmi nyelv megteremtőjének. Puskin mindhárom irodalmi műfajban – próza, líra és dráma – maradandót alkotott. Pályakezdése a líceumi évekre tehető, első költeményét 14 éves korában jelentette meg a Vesztnyik Jevropi. Ifjúkori lírájára a dekabrista szellemiség volt hatással, liberális szellemű, szatirikus dalokat és epigrammákat írt, illetve politikai verseket a rabság és a rabszolgaság ellen, költeményei a társadalmi ízlés elleni lázadó hangnemben íródtak. 1920-ban megírta első nagyszabású elbeszélő költeményét, a Ruszlán és Ludmillát. Politikai versei és cárellenes szatírái voltak 1920-as száműzetésének okai.
Száműzetésének korszakára a romantika jellemző, ekkor születik A kaukázusi fogoly (1821), A bahcsiszeráji szökőkút (1824) és a Cigányok (1824). A Cigányok egy romantikus poéma, amelyben a civilizációból való kiábrándultságtól áthatott hőse a természeti népek között keresi nyugalmát, önazonosságát. A főhős romantikus és utópisztikus társadalombírálata azonban életképtelennek bizonyul, és kudarcra van ítélve. Ekkor már megjelennek Puskin műveiben a realista jegyek, majd száműzetésből való hazatérését követően költeményeiben felbukkannak a balsejtelem, a merengés, az elmúlás gondolatai. A mihajlovszkojei száműzetési évek alatt születnek a népi hiedelmekből merített versei (Dajkámnak, Előérzet stb.). Szintén ebben az időszakban fejezi be nagyszabású történelmi drámáját, a Borisz Godunov (1825) címűt, amely egy csapásra megváltoztatja az orosz drámát. Puskin ezzel a tragédiával a shakespeare-i hagyományok felé fordul, korhűség és politikai időszerűség összefonódása jellemzi.
A dekadisták bukását követően történelmi tárgyú munkákba fog (Üzenet Szibériába, Nagy Péter szerecsene, Családfám, Poltava, A bronzlovas), majd ír néhány olyan kistragédiát amelyek révén a művészet és emberi szenvedések irányában fordul (Mozart és Salieri, Kővendég, A fukar lovag, Lakoma a pestis idején). Történelmi témájú műveinek csúcspontját az 1836-ban írt A kapitány lánya című regénye jelenti – amelyben a Pugacsov-felkelést dolgozza fel, a romantika és realizmus elemeinek összefonásával –, valamint A pikk dáma című elbeszélése. Szintén ennek a korszaknak a terméke a Néhai Ivan Petrovics Belkin elbeszélései című elbeszélésciklusa, amellyel új távlatokat nyit meg az orosz próza előtt, az egyszerű kisemberek sorsára irányítva a figyelmet.
Életének főműve és romantikus korszakának csúcspontja az 1833-ban egészben megjelent – de már 1823-ban, kisinyovi száműzetése idején elkezdett, és későbbiekben fejezetenként már részben közölt – Anyegin című verses regénye, amely az orosz irodalom klasszikus alkotásai közé tartozik. A műfaji befolyás elsősorban Byron irányából érkezett, akinek Childe Harold zarándokútja című műve nagy hatással volt Puskinra. A romantika mellett a realizmus stílusjegyeit is magán viseli, és egy kevert műfajban született, hiszen cselekményessége epikai jellegűvé teszi, ugyanakkor lírai jellegű is, és az ún. Anyegin-strófában íródott. Az Anyegin egy 19. századi ifjú nemes története, aki megcsömörölve a nagyvilági élettől és egy váratlan örökség hatására falura utazik, ahol az ifjú költőn, Lenszkijen keresztül megismeri a Larin-családot. A család legidősebb lánya, Tatjana beleszeret Anyeginbe, ő viszont visszautasítja, és egy hirtelen ötlet hatására, húgának, Olgának kezd udvarolni, akibe viszont Lenszkij szerelmes. Az ifjú költő párbajra hívja Anyegint, aki azonban megöli őt a párbaj során. Anyegin visszatér Moszkvába, ahol évek múltával találkozik a már férjezett Tatjanával, beleszeret, viszont visszautasítással szembesül. Anyegin alakjával Puskin továbbfejlesztette a Turgenyev által megalkotott, de elsőként ebben a megnevezésben Belinszkij által használt felesleges ember figuráját, amely több másik orosz szerzőnél is jelentkezik, és a klasszikus orosz irodalom egyik alaptípusa. A felesleges ember a kiábrándult és tengődő értelmiségi, aki nem leli helyét, sok mindenbe belekezd, de semmire sem jut, így valójában nem is csinál semmi érdemlegeset. A felesleges ember vagy a társadalom számára szükségtelen figura vagy egyszerűen jellemhibájának – pl. mélyről fakadó gyávaság – köszönhetően cselekvésképtelen.
Források: