Klasszikus horror: Az ördögűző

Írta : William Peter Blatty
Eredeti cím : The Exorcist
Eredeti kiadás : 1971
Magyar cím : Az ördögűző
Fordította : Hajdu Gabor
Kiadó : Zrínyi Nyomda és Magyar Filmintézet
Recenzált kiadás éve : 1989
Terjedelme (oldalszám) : 240
80
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Az ördögűző William Peter Blatty legismertebb és – tudomásom szerint – magyar fordításban megjelent egyetlen regénye. A regényt 1971-ben írta a szerző, alapötletét valós eseményekből merítette: egy 1959-ben, Robbie Manheim által végzett ördögűzésből, amelyről 1950-ben hallott, az Georgetown Egyetem hallgatójaként.


A történet: Chris Mac Neil sikeres színésznő, Washington Georgetown nevű negyedében él tizenkét éves kislányával, Regannel.  Egy nap különös dolgok kezdenek történni a házban, éjszaka zörejek hallatszanak, majd Regan hálószobájában érthetetlen módon elmozdulnak bútorarabok, a lány pedig egyre furábban viselkedik: álmatlanság gyötri, ingerlékennyé válik, dühkitörései vannak, és elképesztő mennyiségű energia szorul bele. Amikor Chris egy este azzal szembesül lánya hálószobájában, hogy a megrémült Regan alatt szó szerint rázkódik az ágy, orvoshoz viszi. Hosszú kálvária kezdődik anya és lánya számára, a nevesebbnél nevesebb specialisták különböző diagnózisokat állítanak fel, egy hipnózist követően pedig – miután sikerül kapcsolatot teremtenie egy Reganben lakozó másik személyiséggel –, kezelőorvosa skizofréniára gyanakszik, jóllehet a laboratóriumi leletek semmi különös elváltozást nem mutatnak ki, ami ezt alátámasztaná. A lány állapota a nyugtatók és gyógyszeres kezelés hatására sem javul, hanem rohamosan súlyosbodik, fizikailag is eltorzul és egyre gyakrabban „jön elő” a benne levő másik személyiség, amely obszcén viselkedéssel és beszéddel botránkoztatja környezetét. Amikor anyja egyik barátja, Burke Dennings rejtélyes körülmények között meghal, miután utoljára Regan hálószobájában tartózkodott kettesben a lánnyal, a rendőrség is nyomozni kezd az ügyben – az engem kissé Columbo-ra emlékeztető stílusú – Kindermann nyomozó révén.

Az orvosi kezelések eredménytelensége és egy boszorkányságról szóló könyv fellapozása után Chris egyre inkább arról van meggyőződve, hogy lányát megszállta az ördög. Kétségbeesésében Damien Karras jezsuita atyához, a közelben működő jezsuita kollégium pszichiáteréhez fordul segítségért, és arra kéri, hogy végezzen ördögűzési szertartást a lányán. Karras az elején teljesen szakmai szemszögből közelíti meg a kérdést, egyrészt pszichiáterként kételkedik, hogy a lányt valóban ördög szállta volna meg, másrészt papként tisztában van azzal, hogy mennyire nehéz a püspökségtől beleegyezést szerezni egy ördögűzés elvégzésére. Amikor azonban mélyebbre ássa magát az ügyben, lassan meggyőződik ő is a dolog súlyosságáról és engedélyt kér az ördögűzés elvégzésére. Az egyház azonban egy tapasztalattal rendelkező jezsuitát, Lankester Merrin atyát bízza meg a feladattal, Karras pedig segédkezik neki.

Kezdetét veszi egy hátborzongató és horrorisztikus játszma Jó és Gonosz között, versenyfutás az idővel, amely során számos kérdés merül fel: megbírja-e a fizikailag nagyon legyengült Regan az akár hetekig vagy hónapokig is elhúzódó szertartást, vagy a benne lakozó démon még azelőtt végez vele? Az idős és eléggé megromlott egészségű Merrin képes lesz-e sokadszorra is végigcsinálni egy nem kis fizikai és szellemi erőfeszítést igénylő sikeres ördögűzést, vagy ezúttal a démon győzedelmeskedik? Van-e elég nagy hite Karras atyának ahhoz, hogy részt vegyen ebben a szertartásban, vagy a lelke legsötétebb mélységeit is ismerő démon képes lesz elbizonytalanítani és megtörni hitét? Mit sikerül kideríteni az ügyben nyomozó Kindermann-nak és véget vet-e a rendőrségi szempontból eléggé bizarrnak tűnő esetnek azzal, hogy zárt osztályra utaltatja a lányt?

Ezeket a kérdéseket felvillantva – és a regény végére többnyire megválaszolva őket – bontja ki William Peter Blatty az ördögűzési szertartás részleteit, majdnem szakértőként vezetve az olvasót ennek a kevésbé közismert és eléggé vitatott keresztény misztikának a legmélyére. És teszi mindezt olyan pszichikai és fizikai hatásokkal körítve –– kiválóan alkalmazva a borzongató hatáskeltés eszközeit –, olyan aprólékosan ábrázolva a démoni erő megnyilvánulásait, hogy sikerül ezáltal nem kevés nyugalmatlan percet szerezni az olvasóknak. A krimi elemekkel is átszőtt regény vitathatatlanul a horrorirodalom egyik legnagyobb klasszikusa, amely a megszületése óta eltelt 40 év alatt sem veszített az értékéből, semmiképp sem sorolható egy adott korszak horrordivatjának tucatalkotásai közé.

Amint a cikk elején említettem, Blattyt megtörtént eset ihlette könyve megírására. Az alapötlet mellett Lankester Merrin karakterét is valós személy ihlette: Gerald Lankester Harding nevű régész, aki a Holt-tengeri tekercseket rejtő barlangok ásatásainak volt a vezetője, és akivel Blatty Bejrútban találkozott. A regény egyes részleteit pedig szintén egy valós exorcizálás ihlette, amelyet a korábban a St. Louis Egyetemen és a St. Louis Egyetemi Középiskolában oktató William S. Bowdern jezsuita atya végzett.

A könyv sikeréhez kétségtelenül az is hozzájárult, hogy megjelenését követően nem sokkal, 1973-ban az Oscar-díjas William Fredkin rendezésében nagysikerű mozifilm is készült belőle, amelynek a forgatókönyvírója és egyik producere maga William Peter Blatty volt. A filmet 1974-ben tíz kategóriában jelölték Oscar-díjra – többek között a legjobb film kategóriájában is –, két szobrocskát nyert, a legjobb forgatókönyvért és a legjobb hangeffektusokért. Szintén 1974-ben hét kategóriában Golden Globe-díjra is jelölték, amelyekből négyet nyert el – legjobb film, legjobb rendező, legjobb női mellékszereplő és legjobb forgatókönyv –, továbbá legjobb filmzene kategóriában egy BAFTA-díjra való jelöléssel is büszkélkedhet.

[youtube width=”640″ height=”390″]http://www.youtube.com/watch?v=YDGw1MTEe9k[/youtube]

Én abban a kevésbé szerencsés helyzetben vagyok, hogy előbb a filmet láttam – az 1990-es és 2000-es években kétszer is –, a könyvet, jóllehet már évek óta ott lapul a polcomon, csak idén vettem a kezembe, talán éppen attól tartva, hogy a filmélmények hatása csökkenti majd az olvasás élvezetét. A fordított sorrend valóban levont valamennyit a könyv hatásából, hiszen egyrészt néhány helyen tudtam, hogy mire számíthatok, másrészt néhány filmes vizuális elemtől nehéz volt elvonatkoztatni olvasás közben. Mindezektől eltekintve viszont, azt a helyenként igencsak nyomasztó hangulatot és a szereplők belső vívódásait a könyv sokkal érzékletesebben volt képes visszaadni és kellő mélységgel ábrázolni, ami miatt egyáltalán nem bántam meg, hogy végre kézbe vettem William Peter Blatty klasszikusát. Aki a műfaj kedvelői közül esetleg kedvet kapott hozzá, annak mindenképpen ajánlom, hogy előbb a könyvet olvassa el, és csak utána nézze meg a filmet. De tegye meg mindkettőt.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •