Interjú Jeff Lindsay-vel

Vidd hírét!
  •  
  •  

Azt nyilatkozta, ön volt a legjobban meglepve, milyen kedvezően fogadták a legelső Dexter-regényt, a Dexter dühödt démonait. A minden szerzőnél fellépő aggodalmakon túl ez esetben nyilván attól is kellett tartania, hogy a regény hősét esetleg morális alapon fogják kikezdeni – mondjuk, amiatt az apróság miatt, hogy Dexter egy gyakorló sorozatgyilkos.


Ne gondolja, hogy kincstári pesszimizmus volt ez a részemről, én mindig abból a feltételezésből indulok ki, hogy engem úgysem szeret senki, és a szerencse is messze el fog kerülni. A Dexter megírásakor minden addigi tapasztalatom azt sugallta, nem is beszélve az ügynökömről, hogy csak le ne térjek a bejáratott útról, nem éri meg különcködni. Ehhez képest előálltam Dexterrel, aki oly mértékben különbözött az általánosan elfogadott sémáktól, hogy biztos voltam benne, ebből csakis bukás lehet. Az igazat megvallva valahol legbelül talán kívántam is a bukást, hogy a továbbiakban is a lehető legrosszabb véleménnyel lehessek az embertársaimról.

Akadtak hivatalos erkölcscsőszök, akiknek szemet szúrt Dexter sorozatgyilkosi praxisa?

Higgye el, élvezettel sorolnám a példákat napestig, de nem találkoztam ilyesmivel. Egyszer-kétszer persze engem is megtaláltak kisebb csoportosulások, akik
a gyermekeim védelmében azt szajkózták, hogy Dexter ártalmas lehet a számukra, de lefogadom, hogy azok, akik ezzel jöttek, nem látták a sorozatot, és egyetlen regényemet sem olvasták el elejétől a végéig.

Végzett előtanulmányokat a beteg elmék, a pszichopata gyilkosok természetét illetően?

Nem nagyon mentem bele a részletekbe. Nem ástam bele magam sem a híres, sem a kevésbé híres sorozatgyilkosok eseteibe, noha egynéhány ilyen azért így is a szemem elé került, s mondhatom, olvasás közben a hideg futkározott a hátamon. De engem sokkal inkább az általános összefüggések érdekeltek, mintsem a konkrétumok. A legfontosabb, amit tanultam az egészből, hogy a sorozatgyilkosokban a gyilkolás iránti vágy éppolyan erős, mint amilyen másokban a szex utáni sóvárgás vagy az éhségérzet. A gyilkolás létszükséglet a számukra.

Létezik, mondjuk az FBI-nál, valamilyen tudományos mérce, ami alapján meghatározható, hogy ki tekinthető sorozatgyilkosnak?

Nem tudom, de életszerű a feltételezés, hogy az
FBI-nak erre is van egy hosszadalmas, szakzsargonnal teli leírása, mely hétköznapi nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy ez vagy az az elkövető immár sorozatgyilkosnak minősül. Van néhány tudományos alapvetés, amit a legtöbb pszichológus mértékadónak tekint ez ügyben. Mivel azonban ez nem egy egzakt tudományág, akadnak más hangok is, a többségétől eltérő vélemények. És ki tudja, lehet, hogy a pszichológusok soraiban is bujkálnak galád szociopaták, akik még inkább össze akarják kuszálni a szálakat.

Dexter pillanatnyilag hány áldozatnál jár?

55-nél.

És az 55 közül kit tart a legelvetemültebbnek? Ki érdemelte ki leginkább Dexter bosszúját?

A Double Dexter című könyvben, amelynek épp a vége felé járok, szerepel egy partibohóc, aki kisfiúkat gyilkol; megerőszakolja, majd megfojtja őket. Bevallom, én magam is némi megkönnyebbülést éreztem, amikor ez az alak, Dexternek hála, távozott az élők sorából.

Hasfelmetsző Jack egyike a legfoglalkoztatottabb sorozatgyilkosoknak, már ami az irodalmi és filmes megjelenéseket illeti. Nyilván önnek is megvan a kilétére vonatkozó teóriája.

Hogy ki lehetett Jack? Nos, az én szívemhez legközelebb álló teória szerint Jack az angol királyi család tagja volt, valaki a hátsóbb sorokból.

És Dexter rokonainak, előképeinek kiket tekinthetünk?

Ezen még nem nagyon gondolkodtam, de ha már így rákérdezett, legyen mondjuk Travis McGee (John D. MacDonald 21 regényt számláló krimisorozatának hőse – a szerk.). Neki talán szerepe van abban, hogy Dexter olyan lett, amilyen. Travis McGee az antihős korai prototípusa volt: nem tisztelt mást, csak a saját törvényeit, még ha ezzel az esetek többségében bajt hozott is magára. Travis McGee defektes hős volt. Dexter is az, csak egy picivel súlyosabb a defektje.

A Dexter-regényeken (közülük is elsősorban a legelsőn) alapuló tévésorozat szép sikereket hozott; nemsokára a hatodik évad következik. Van kapcsolata a sorozatért felelős főbb kreatívokkal?

A show-t készítő új emberekkel nem találkoztam.
A producerekkel viszont elég jól megértjük egymást.

A regény- és a tévésorozat a maguk külön útjait járják. Volt úgy, hogy a sorozat hatott a regények alakulására?

Ilyen nem volt. Minden elismerésem a sorozaté, de visszafelé nem működik a dolog. Annyi beteges ötlet kering alapjáraton is a fejemben, hogy igazán semmi szükségem külső segítségre.

A tévésorozat egyik epizódjában egy kisebb mellékszerepben maga is feltűnik. Egyszerűen élt a szerzők cameóhoz való jogával?

Ennél azért többet tettem: három év megfeszített munkájába, szakadatlan könyörgésbe, siránkozásba és nem kevés csúszás-mászásba tellett, míg végül elértem, amit akartam. A producereknek végül elegük lett, és engedtek az erőszaknak.

Krimit olvas? A konkurenciát ismeri?

Ismerni ismerem, de olvasni nem olvasom őket. Senki sem hisz nekem, amikor azt mondom, hogy nem olvasok krimit. Történelmi regényeket, életrajzokat, azokat igen, de krimit, azt nem. A kollégák, akikkel itt-ott összefutok, szinte kivétel nélkül nagyszerű emberek, úgyhogy nyilván tömve vannak a polcok jobbnál jobb munkákkal. Más kérdés, hogy én nem olvasom őket.

(Az interjú eredetileg a Hamu és Gyémánt nyári számában jelent meg.)


Vidd hírét!
  •  
  •