Solaris: a könyv és a filmek

Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

A Solaris Stanisław Lem legismertebb, a kritikusok többsége által pedig a legjobbnak tartott regénye. Több szempontból is rendhagyó, teljesen nélkülözi az akcióelemeket, az idegen civilizáció kérdéskörét más szemszögből közelíti meg, az ismeretlennek egy olyan fajtáját tárja hősei elé, amelyet – az író szerint – az ember soha nem érthet meg. A könyv története szerint az emberiségnek végre sikerül látszólag értelmes, gondolkodó, idegen civilizációra bukkannia. A Solaris bolygót beborító kocsonyaszerű óceánról feltételezik a tudósok, hogy érzékeli az emberek közelségét, valamiképp reagál a jelenlétükre. Amikor dr. Kelvin pszichológus a Solaris fölött lebegő űrállomásra érkezik, kész tények várják – ám ő csak egy alvással odább tudja meg, hogy mi is történik a bolygón.


Az óceán szubatomi anyagból embereket alkotott újra az űrállomáson élők emlékképei alapján. Gyakorlatilag beszkennelte az asztronauták agyát, és létrehozta azt, amit az elméjük legmélyén elrejtve talált, amivel egyikük sem büszkélkedik. Dr. Kelvin egykori szerelme, Harey is egy ilyen emlékkép csupán – de tökéletes mása az egykori földi Harey-nek. Ezek az idegenek egy dologban különböznek az eredetiektől: nem lehet tőlük megszabadulni. Már dr. Snaut is megpróbálta, és dr. Kelvin is megpróbálja.

Lem a könyvben nem annyira a látványos akcióra fekteti a hangsúlyt, mint inkább a filozofikus mondanivalóra. Ezért is bizonyult nehéznek a történet megfilmesítése. Először Andrej Tarkovszkij próbálkozott vele 1972-ben. Az orosz rendező már a kezdetektől egy vizuálisan visszafogott filmet akart készíteni, azt is megtagadta, hogy a vásznon megjelenítse a Solaris bolygót, ami miatt maga a lengyel szerző is neheztelt rá – meg tudom érteni. Tarkovszkij arra törekedett, hogy a hagyományos sci-fi filmektől eltérő alkotást készítsen, ahol az ember megelevenedő lelkiismerete a főszereplő. Ez végül nem igazán jött át a vásznon, és részben a rendező számlájára is írható a kudarc. A színészek ugyanúgy ludasok: a játékuk nem meggyőző (talán Snaut viselkedik a legéletszerűbben), a mozdulatok és a képsorok túl szájbarágósak, mégis sok minden érthetetlen a filmen. Az események kronológiai sorrendje eltér a könyvétől, és még azok számára is nehezen követhető, akik olvasták előtte a művet. A filmnek van egy szürke, tompa hangulata, az embernek az az érzése támad, hogy Tarkovszkij azért nem készített látványosabb science fictiont, mert nem voltak meg hozzá az eszközei. A befejezés nem hasonlít arra, amit Lem megírt, a szerző ki is fakadt miatta: „egyáltalán nem a Solarist csinálta meg, hanem a Bűn és bűnhődést.”

[youtube width=”560″ height=”345″]http://www.youtube.com/watch?v=1Tob56MebI8[/youtube]

A filmet 1972-ben a Cannes-i Filmfesztiválon két díjjal jutalmazták.

2002-ben Hollywood újra próbálkozott. Steven Soderbergh a saját adaptációjában az emberi kapcsolatra fektette a hangsúlyt, de a vásznon már felbukkan a bolygó is. Néhány képsor szépre sikerült a George Clooney főszereplésével készült filmben, de ezúttal se számítsunk látványos sci-fire; a kocsonyaszerű óceán csak egy lilás-kékes villogás a távolban, a teljes bolygó alig látszik párszor, a könyvben oly érzékletesen leírt, a Solaris egén egymást váltó kék és vörös nap meg sem jelenik – pedig arra számítottam, hogy egy 2002-es alkotásban, a CGI korában ezt már szépen kivitelezték. Sajnos nem.

[youtube width=”560″ height=”345″]http://www.youtube.com/watch?v=n4sJA-E51bQ[/youtube]

Úgy tudom, hogy Lem maga ettől a változattól sem volt elragadtatva, bár itt a színészek játékára nem lehetett panasza neki sem. Míg Tarkovszkij a karakterek leosztásánál hű maradt a regényhez, addig Soderbergh változtatott ezt-azt: a fizikus Sartorius helyett dr. Gordon, egy színesbőrű nő szolgál az űrállomáson, a nevek sem teljesen azonosak, és a Snaut-ot (itt dr. Snow) alakító figura egyszerűen zseniális az átmenetileg megzavarodott tudós szerepében.

A 2002-es film befejezése ugyanúgy nehezen értelmezhető, mint az 1972-es előd esetében – ám én mindenképp a Soderbergh-féle alkotást javasolnám a könyv mellé. Az orosz változattal csak az időmet vesztegettem, úgy érzem, a 2002-es adaptáció viszont egy érdekes lenyomatát adta vissza Stanisław Lem 1963-as regényének.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •