Margittai Gábor: Utazás a végeken

Írta : Margittai Gábor
Eredeti cím : Utazás a végeken
Eredeti kiadás : 2005
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 275
100
Vidd hírét!
  •  
  •  

Külső magyarok. Szórvány. Mit is fed ez a két kifejezés, milyen jelentése van egy anyaországi magyar, egy székelyföldi magyar, esetleg egy szepességi magyar számára? Vagy kinek mi jut eszébe Gyimesbükkről, Alsófarkadinról, Aknaszlatináról, Komlóskertről vagy akár Verbászról? Tegyük a szívünkre a kezünket és úgy válaszoljunk: egyáltalán hányról hallottunk az említett öt település közül? Esetleg hányat tudnánk elhelyezni belőlük egy virtuális Kárpát-medence térképen?


Margittai Gábor Utazás a végeken című könyvében nem kevesebbet tett – ahogy a könyv fülszövege is megfogalmazza –, mint visszarajzolta ezeket a településeket és sok másik dél-erdélyi, csángóföldi, máramarosi, kárpátaljai, szepességi és délvidéki települést a Kárpát-medence, vagy ha jobban tetszik, Közép-Kelet-Európa térképeire. Köztük nem egy olyant, ahol a magyar történelem dicső korszakaiban virágzó „magyar világ” működött, mára pedig egy-egy beomlott tornyú és falú templom, romos kastély vagy udvarház, esetleg megkopott feliratú, bozótba süllyedő sírkövek tanúskodnak arról, hogy valamikor élt még a magyar szó ezen a vidéken. Az először 2005-ben megjelent és nagy sikert aratott könyvet a Scolar Kiadó 2011 nyarán újból megjelentette, javított és bővített kiadásban. 2010-ben egyébként Trianoni menyecske címmel a könyv folytatása is megjelent, amely a trianoni trauma feldolgozására tesz rendhagyó kísérletet. Erről az Olvasóteremben is írtunk.

Margittai Gábor könyve nemcsak címében, hanem a szó szoros értelmében vett utazás. Utazás, mert a szerző fizikailag is bejárta ezeket a területeket, emberekkel találkozott, történeteket gyűjtött, fényképeket készített. És utazás az olvasó számára – még ha virtuális is –, mert a szerzőnek köszönhetően lehetősége nyílik bebarangolni a magyar szórványvidék tájait, szívhez szóló, felháborító, vagy éppen reményt adó történetek által megismerni lakóit, akik közül sokan már csak szívükben magyarok. Közben sokatmondó fényképek segítségével követheti vizuálisan is nyomon azt, hogy a történelem – és főként az elmúlt évszázad – milyen nyomokat hagyott – mert hagyott, ehhez kétség sem férhet – ezeken a tereken és a régmúlt időkön.

Talán némiképp rendhagyó módon, de korántsem sorból kilógva, a barangolást Székelyföldön kezdi a szerző – és vele együtt az olvasó is. Amely területi szempontból ugyan a végekhez tartozik, magyar lakói számarányát tekintve viszont nem számít szórványnak. A vészharangot azonban itt is megkongathatjuk: mindhiába a vadregényes, ásványkincsekben gazdag tájak, a páratlan kulturális sokszínűség, hogyha a föld parlagon hever, a történelemkutatók, régészek, művészettörténészek számára pedig fehér folt a vidék. Mítoszok, eredetkérdés és indulatok feszülnek egymásnak, a ki volt előbb, a ki kitől származik meddő vitái, miközben a nagyon sok kérdésre válaszul szolgáló régészeti kutatások száma elenyésző, finanszírozásuk pedig elhanyagolható. Így válnak nyűggé kora-középkori templomok ősrégi freskói vagy több száz éves műemlék-épületek, az infrastrukturális fejlődésben és modernizációban érdekelt ingatlantulajdonosok, önkormányzatok vagy akár egyházi elöljárók szemében, miközben lassan az utolsó lehetőség is megszűnik arra, hogy valaha ezeket a régészeti emlékeket szakszerűen feltárják, a magyar kultúra szerves részévé tegyék e vidék még rejtett titkait. Amit nem volt képes elpusztítani a román államhatalom, úgy tűnik, azt megteszik e vidék lakói.

Egy kis dákoromán-elméleti kitérő után a Kárpátokon túli területekre, Csángóföldre utazunk tovább. Kevés olyan terület van a magyar kultúrkörben, amelyhez ennyi közhelyet társítanának úgy Pesten, mint Csíkszeredában. Miközben ez a zárkózott világ éli a maga nyomorúságos életét, felette román és magyar politikusok, társadalomtudósok vitatkoznak, és ki-ki a maga – kevésbé vagy nagyon is sikeres – módszereivel próbálja a saját belátása szerinti útra téríteni a csángókat, akik maguk is kemény harcot vívnak a hagyomány és modernizáció furcsa keverékében. És itt hangzik el egy magyarcsügési gazdálkodó, Gábor Emil szájából egy közhelynek tűnő, de valójában nagyon súlyos mondat, ami sokat elárul a szórványlét – és nemcsak – múltjáról, de jövőjéről is: „De Erdélyt igazából a magyar anyák vesztették el: magyarok, szászok, ha megkérdezik őköt, miért csináltatok egy gyereket, azt felelik: mert felet nem tudtunk.” Pedig éppen Csángóföld az a hely, ahol nem a gyerekek kevés száma a megmaradás legnagyobb akadálya, hiszen nem ritkák itt a 8-10 gyerekes családok sem.

Az ember fel sem ocsúdik a moldvai magyarság elgondolkodtató helyzetéből, és máris egy hasonlóan súlyos helyzetben levő – mondhatni már elveszett – vidéken találja magát: Dél-Erdélyben.  Hunyad és Fehér megyéből egy emberöltőn belül eltűnhet a magyarság, olyan falvak vannak, ahol már egyetlen magyar él, pár emberrel működnek egyházközségek, miközben az Árpád-kori templomok – már amelyek nem romba dőlve várják azt, hogy örökre kitörlődjenek a magyar emlékezetből –, lassan az ortodox és görög katolikus románság térfoglalásának áldozatai lesznek. De hasonló sorsa jutnak az egykori magyar nemesi udvarházak is, amelyek közül nem egyet már román ősökhöz kapcsol a helyi többségi emlékezet.

Ismét két kitérő, egyik lelkes szombathelyi civilekről, akik időt és pénzt nem kímélve, Kovács Jenő vezetésével határon túli magyar műemlékek megmentésével, rendbetételével foglalkoznak, másik egy csíkszeredai kultúraantropológusról, Bíró A. Zoltánról, aki székelyföldi kutatások eredményeiről számol be.  De még mielőtt az olvasó kizökkenhetne az „utazásból”, rögtön Máramarosban találja magát, a századelő egyik legfényűzőbb és legműveltebb kereskedővárosában, Máramarosszigeten, a nemzeti-vallási együttélés egykori fészkében. A település mára fényét vesztett kisvárosi sorba süllyedt, a maga mintegy 18 százaléknyi magyarságával, amelyet lassan, de biztosan felőrölnek a szaporodó vegyes házasságok és az ortodoxia aránytalan terjeszkedése.

Innen csak egy lépés – azonban a térképekre kőkeményen felfestett határvonalon keresztül – Kárpátalja, ahol Aknaszlatina sóbányája, Nagybocskó katolikus óvodája, Técső csonka Tisza-hídja, Gyertyánliget katolikus anyakönyve, a „hucul Svájcnak” nevezett Rahó, vagy éppen Királymező magyar sírokkal teli temetője között barangolva, a szláv hatás kőkemény nyomait szemlélve, a vidék lakóinak szavaiból minduntalan ugyanaz a gondolat csapódik le: széthúzás, megalkuvás – magyar génhiba.

Nem szívmelengető az utazás Felvidék elfeledett tájain, a Szepesség falvaiban és városaiban sem. Itt, a többi területtől eltérő módon nem a kisemberek és egyházközségek életén keresztül szemlélhetjük a magyar múlt pusztulását, hanem néhány ősi szepességi magyar nemesi család leszármazottjai hányatott sorsának prizmáján keresztül látjuk a hanyatlást. A kép itt is hasonló a más régiókban tapasztalthoz: a magyarságot – és egyéb kisebbségeket – ellehetetlenítő Beneš-dekrétumok, kitelepített családok, kisajátított nemesi kastélyok, „szlovákosított” magyar származású festő (Mednyánszky László) és a szlovák állami tulajdonba kerülő életműve, és még folytathatnánk a sort. Mind olyan tényezők, amik mára a szepességi magyarokat teljes inkognitóba süllyesztette: kevesen vannak, akik ragaszkodnak magyar gyökereikhez, és még kevesebben, akik nyilvánosan színt mernek vallani magyarságukról.

Mielőtt egy újabb kitérőt téve a délvidéki magyarság tájaira utaznánk, egy kis színfoltot visz a kalandozásba a magukat 1094-ig visszavezető Márisássyak 1950-ben lezárt családi krónikája, amelyet a szerző XXI. Máriássy Lászlóval lapoz fel. Az ő szájából hangzanak el az újabb elgondolkodtató mondatok: „Mátyás idején Angliában is, Magyarországon is négymillió lélek élt. Ma előbbiek 58 millióan vannak, míg a magyarok szűk 15 millióan. És hazugság mindezt a tatárokra vagy a törökökre fogni.

Az utazás talán legmegrázóbb része a Délvidéken zajlik. Itt nemcsak a távoli múlt pusztulásának fájdalmaival kell szembenézni, hanem a közelmúltban magyar arcokon elcsattanó pofonok fájdalmával is. Nemcsak a lepusztult egykori magyar falvak látványa szívszorító, hanem a második világháborúban a szerb partizánok által kivégzett magyar férfiak, nők és gyerekek tömegsírjainak elhanyagoltsága, illetve a szerb hatóságoknak a sírok eltüntetésében játszott igyekezete is, hogy még az emlékezés lehetőségét se maradjon meg az elhunytak hozzátartozóinak.

Margittai Gábor könyve azonban nemcsak múltidéző barangolás, hanem figyelmeztető jel a jelen és jövő generáció magyarjainak. A szórványmagyarokról szól, de nem szórványmagyaroknak, hanem elsősorban tömbmagyaroknak. Ez utóbbiakat ösztönzi, hogy felleltározzák, ami még nem ítéltetett teljesen pusztulásra, mentsék, ami még menthető, és ehhez lelkes és kitartó emberek példáján keresztül mutatja az utat, jelezve, hogy van remény, csak felelősségérzet és tenni akarás szükséges. Hiszen jóllehet az utódállamok Trianon után minden megtettek – és erre helyenként burkolt vagy kevésbé burkolt iróniával mutat rá a szerző –, hogy a több évszázados magyar múltat teljesen felszámolják, esetleg kisajátítsák, nagyon sok dolog rajtunk, magyarokon – és elsősorban a tömbben élő magyarságon – múlott és múlik. Az érdektelenségtől, a belefásultságtól, a tehetetlenségtől és a széthúzásról terhelten, az államhatalmakkal karöltve járulunk hozzá a magyar kulturális és történelmi örökség könyörtelen elsorvasztásához.


Vidd hírét!
  •  
  •