Hyperion bukása

Írta : Dan Simmons
Eredeti cím : The Fall of Hyperion
Eredeti kiadás : 1990
Magyar cím : Hyperion bukása
Fordította : Huszár András
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 635
98
Vidd hírét!
 
 

A tavalyi első kötet után, idén ősszel végre kézbe vehettem a Hyperioni énekek második részét, a Hyperion bukását. Nagyon sokat vártam rá, de hősiesen megálltam, hogy ne keressem meg a könyvtárban, vagy az antikváriumban a korábbi kiadást. Az új kiadást szerettem volna és szeretném továbbra is folytatni. Nem csalódtam a második részben sem, ugyanolyan izgalmas volt, mint az első. Egy új szereplővel gazdagodott a történet, Joseph Severn kibriddel, aki John Keats személyiségének újramegtestesítője, rajta keresztül lépünk ismét kapcsolatba a Hyperion bolygón hagyott zarándokainkkal, akik legutóbbi találkozásunkkor az időkripták völgyében várták a találkozást a fájdalom urával, a Shrike-al, aki vagy teljesíti a kívánságukat, vagy megöli őket. Joseph Severn az álmain keresztül látja, hogy mi történik a zarándokokkal, és miután meghívást kap Meina Gladstone-tól a Kormányzati Központba, ő tart valamiféle egyoldalú kapcsolatot a Háló vezetősége és a zarándokok között. Ám, hogy pontosan miért kapott meghívást és mi is az ő szerepe ebben az egészben, az egyelőre előtte is rejtély. Az első kötetben oly titokzatosan lefestett Mesterséges Intelligenciáról is újabb dolgokat tudunk meg, és miközben azon izgulunk, hogy a számkivetett hordák megtámadják a Háló emberi civilizációját, kezdünk rájönni arra, hogy sokkal nagyobb eszmék harcolnak itt egymással, mint azt elsőre gondolnánk. Vallási meggyőződések csapnak össze a harctéren és az MI-k virtuális világa egyre nagyobb szerepet játszik a valóság alakulásában. Az időkripták völgyében jelen és jövő keveredik és válik szét, és a világűrben szétszóródott emberiség jövőjének lehetséges formái talán most dőlnek el, ezen a világvégi, titokzatos bolygón, ahol a Shrike misztikus tövisfáján egyre szaporodnak a kínok-kínját elszenvedő emberek.

Amikor kezembe vettem tavaly az első kötetet, azt hittem egy egyszerű sci-fi-t fogok olvasni, ám azóta rájöttem, hogy ez a mű több annál; science-fiction, de ugyanakkor szépirodalom is. Ráadásul az a fajta, amit, ha többször elolvasol egymásután újra találsz benne szépséget és újdonságot. Az első kötet pörgő eseményei után nem laposodik el a sztori, nem válik unalmassá, sőt egyre érdekfeszitőbb lesz, és betekintést nyerünk olyan dolgokba is, amiket online casino az első kötetben még meglehetős homály fedett. Az események most már kronológiai sorrendben követik egymást, nem különálló kis sztorikként kapcsolódnak egymás után mint az első részben, és ez sem megy a történet róvására. Folyamatosan haladunk valamiféle végkifejlet felé, de vajon mi lesz az? Mi lehet az emberiség sorsa a jövőben? Milyen célok vezérlik az embert és az általa teremtett mesterséges intelligenciát? Milyen szerepe lehet a történetben John Keats személyiségének? Megannyi kérdés, amikre csak akkor kapunk választ, ha elolvassuk a könyvet.

Engem ugyanúgy magával ragadott a történet, mint az első kötetben, nem bírtam letenni.Viszont azt sem állítom, hogy olyan nagyon könnyű olvasmány lenne, többször is újraolvastam részleteket belőle, hogy jól értsem a mondanivalóját, és biztosan újra  fogom még olvasni az egész könyvet legalább egyszer. Kicsit nehezen igazodtam el a technika vívmányaival, úgy éreztem, hogy itt-ott belefért volna egy kis magyarázat, ha másképp nem, akkor a könyv végén egy rövid mellékletben. Utólag a wikipédián találtam néhány oldalt Dan Simmonsról és a Hyperioni énekekről, angol nyelven – akit érdekel, itt utánanézhet néhány dolognak. A regényben rengeteg irodalmi utalást is találunk, főleg John Keats versrészleteire gondolok itt, amiket az író szereplői szájába ad, de nemcsak. Az interneten erről is lehet bővebben kutakodni, hiszen a Hyperion már népes rajongótábort szerzett magának.


Vidd hírét!