Az Irodalmi Nobel-díj történetének száztíz éve alatt számos kiváló író és költő részesült a legrangosabb irodalmi kitüntetésben. Rudyard Kipling, Anatole France, Thomas Mann, Ernest Hemingway, Albert Camus, Samuel Beckett, William Golding – csak néhány név a XX. század legnagyobbjai közül. Ők azok közé tartoznak, akik irodalmi pályafutásukat megkoronázták az irodalomban elérhető legnagyobb elismeréssel. Az Irodalmi Nobel-díjnak vannak azonban „vesztesei” is. (Tekintettel a díj eszmei értékére és a vele járó pénzösszeg nagyságára, azt hiszem nem túlzás ezt a szót használni). És itt nyilván nem feltétlenül és kizárólag azokra a szerzőkre kell gondolnunk, akiket jelöltek ugyan, de nem nyerték el a díjat, – az ő számuk minden évben kellőképpen magas ahhoz, hpgy egy cikkben számba lehessen őket venni –, hanem elsősorban azokra, akik műveikkel olyan kiváló érdemeket szereztek, oly mértékben és színvonalon gyarapították a XX. századi irodalmat, hogy munkásságuk megkoronázásaként méltók lettek volna a díjra.
Hogy miért maradtak ki többen is a nagyok közül, az számos tényező függvénye volt. Íme néhány ezek közül: a győztes kiléte nagymértékben függött attól, hogy a díjat odaítélő Svéd Akadémia milyen formában értelmezte a díjat alapító Alfred Nobel végrendeletének erre vonatkozó részeit, a korai korszakokban szerepet kapott a döntéshozó testületnek a lírai szerzőkhöz való viszonyulása is, de nem egyszer politikai és más irodalmon kívüli okok is közrejátszottak abban, hogy bizonyos szerzők megkapták vagy sem a díjat.
A teljesség igénye nélkül az alábbiakban néhány kiemelkedő XX. századi szerzőt veszünk számba, akik valamely okból kifolyólag nem részesültek a díjban. Ha időrendi sorrendben akarnánk a „vesztesek” névsorát áttekinteni, akkor mindjárt azzal az íróval kezdhetnénk, akinek sokak szerint a legelső Irodalmi Nobel-díjat kellett volna ítélni: 
Lev Nyikolajevics Tolsztojjal. Tolsztojt 1901-ben jelölték ugyan a díjra, azonban a Svéd Akadémia ebben az évben Sully Prudhomme francia költőt tüntette ki. Tolsztoj jelölése kapcsán a bizottsági szakvéleményekben elismerték érdemeit, azt, hogy „magas helyet foglal el a világirodalomban”, de felróják neki, hogy kiállt „a magasabb kultúrával semmilyen kapcsolatot nem mutató természeti lét” mellett. Az elutasításhoz az is hozzájárulhatott, hogy éppen 1901-ben került nyilvánosságra Tolsztoj és a pravoszláv egyház évek óta húzódó konfliktusa, amely az írónak a Szent Szinódus által az egyház tagjai közül történő kizárásával végződött. Tekintettel arra, hogy 1901-ben Oroszországhoz hasonlóan Svédországban is államegyház működött, egyes kritikusok szerint az író kiátkozása is szerepet játszott a döntésben. Tolsztoj díjazására a későbbi években, egészen az 1910-ben bekövetkezett haláláig lett volna még lehetősége a Svéd Akadémiának – 1910-ben ismét szerepelt a jelöltek között –, erre azonban nem került sor. Olyan vélemények is vannak, amelyek szerint az elutasításában Svédország Oroszországgal szembeni történelmi antipátiájának is szerepe volt. Ennek tudják be többek között egy másik neves orosz szerző, a drámaíró Anton Pavlovics Csehov díjazásának elmaradását is.
A XX. század első évtizedének vesztesei között olyan neveket említhetünk még Tolsztoj mellett, mint Henrik Ibsen, Émile Zola vagy Mark Twain, akik mindhárman a XIX. században írták életművük jelentős részét. Igaz, az ő díjazásukhoz nem is állt volna túl sok idő a Svéd Akadémia rendelkezésére, hiszen Zola 1902-ben, Ibsen 1906-ban, Mark Twain pedig 1910-ben elhunyt. De feltehetően nem az idő-tényező játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy a felsorolt szerzők nem kapták meg a díjat, hanem az okokat inkább a Nobel-végrendelet értelmezésében kell keresni: a Svéd Akadémia úgy vélte, hogy jelölteket „a szemléletmód és az életfelfogás nemessége alapján is, és nem csak az ábrázolás nemessége alapján” kell értékelni, mely szempont a végrendeletben szereplő „idealisk” (idealistaként vagy ideálisként is fordítható) kifejezés értelmezéséből fakad.
A Nobel-díjra érdemes, de mégsem díjazott szerzők között mindenképpen érdemes megemlíteni Paul Valéry francia költőt, esszéírót, a XX. századi francia irodalom egyik legkiemelkedőbb alakját. A Nobel-díjas André Gide által felfedezett költőnek a díjról való lemaradását többnyire a következőkkel magyarázzák: egyrészt nem politizált és nem tartozott az elkötelezett irodalom képviselői közé (mint például a pacifizmusáért kitüntetett Romain Rolland vagy a Dreyfus-ügyben kiálló Anatole France), másrészt pedig a lírai szerzők megítélésében a bizottság még az 1920-as években is a konzervatív vonulatot követte, az egyszerűséget és fennkölt népiséget kereste a költészetben, így Valéry újszerű költészete feltehetően nem nyerte el a tetszését. Valéry mellett szintén következetes elutasítással szembesültek olyan modern szerzők mint Stefan George, Hugo von Hofmannsthal, Arno Holz vagy Paul Claudel.
A sor nem ér itt véget, hiszen olyan neves szerzők szerepelnek még a Nobel-díjról lemaradók listáján, mint az ír költő, író James Joyce, Az Ulysses szerzője, az angol feminista regényíró, novellista Virginia Woolf, aki a XX. századi modern irodalom egyik vezéralakja volt, vagy az osztrák impresszionizmus képviselője, Rainer Maria Rilke, aki az egyik legnevesebb XX. századi német nyelven alkotó költő. Egyes kritikusok szerint az, hogy ők nem kapták meg az Irodalmi Nobel-díjat, nagyjából azzal ér fel, mintha a fizikában elmulasztották volna díjazni Albert Einsteint vagy Werner Karl Heisenberget. De lehetne folytatni a sort olyan nevekkel, mint Joseph Conrad lengyel születésű angol regényíró, Marcel Proust francia regényíró – a XX. század egyik legjelentősebb regényeként számon tartott, Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes mű szerzője –, az orosz származású amerikai író Vladimir Nabokov, az Argentínában született Jorge Luis Borges, a XX. századi világirodalom egyik legjelesebb képviselője, Jannisz Ritszosz görög költő, akit kilencszer jelöltek a díjra, az indiai származású brit író, 
Salman Rushdie, vagy akár olyan észak-amerikai szerzők nevével is, mint John Updike, Arthur Miller vagy Ezra Pound. A felsorolt szerzők közül nem egynek a díjazását politikai vagy az irodalmon túllépő okokból utasították el: Ezra Pound esetében például a fasizmussal való szimpatizálása volt az elutasítás oka, Jorge Luis Borges esetében pedig az, hogy támogatta az argentin és chilei jobboldali katonai diktatúrákat, Salman Rushdie esetében pedig azután visszakozott az Akadémia, miután Sátáni versek című regényéért Irán legfőbb vezetője, Khomeini ajatollah fatvát, azaz halálos kiközösítést hirdetett ellene. A Rushdie-ügy következtében egyébként az Akadémia két tagja is lemondott, miután az intézmény nem állt ki az író mellet. Az elutasításnak irodalmi szempontokon túllépő okokból történő elutasítása azért jelenthet gondot, mert végül is egy irodalmi díjról van szó, és az évek során számos olyan szerző nyerte el a díjat, akinek az irodalom fejlődéséhez való hozzájárulása a kortárs és a későbbi kritikák szerint is jelentéktelen volt, vagy akinek egy-egy politikai kérdéshez, rendszerhez, szereplőhöz való viszonya szintén vitatható volt.
Összeállításunkat két olyan szerzővel zárjuk, akik némiképp kilógnak a sorból: Borisz Paszternak és Jean-Paul Sartre. Előbbi joggal sorolható a „vesztesek” közé, de nem azért, mert nem kapta meg a díjat – hiszen 1958-ban a bizottság őt nyilvánította nyertesnek –, hanem azért, mert le kellett mondania róla: a Nobel-díj odaítélése után hazájában lejárató kampány indult ellene, műveit szemétnek, őt magát árulónak, belső emigránsnak titulálták. Válaszút elé került: vagy lemond a díjról, vagy száműzik hazájából – ő az előbbi opciót választotta. Jean-Paul Sartre szintén Nobel-díjat kapott (1964-ben), ő viszont visszautasította, arra hivatkozva, hogy „burzsoá díj, amelyet burzsoák osztanak”, kijelentve: „Egy író nem engedheti meg hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ez a legmegtisztelőbb formában történik.”