Az amerikai Jeff Lindsay 2004-ben nagyot alkotott: megálmodta és papírra vetette az első olyan sorozatgyilkost a világon, akit rögtön megszerettek az olvasók. Hallott még ilyent a világ? Dexter Morgan Floridában él és a Dade megyei rendőrségen dolgozik, mint vérfoltelemző. Elvileg munkatársa kellene legyen Horatio Caine-nek, Eric Delko-nak és Calleigh Duquesne-nek. Ők viszont nem bukkannak fel a regényben – ez egy másik történet.
Dexter Morgan életébe a sorozat ötödik darabjában hatalmas változás áll be: megszületik a kislánya, Lily Anne, és a sorozatgyilkos Dexterből vajszívű apuka lesz. Vagyis majdnem. A belső énjét, a Sötét Utast nehéz legyőzni. Miközben Dexter új érzéseivel barátkozik és immár öttagú családja körében örül a hétköznapoknak, odakint zajlik az élet és arat a halál. Munkája elszólítja a meleg családi fészekből, és húga, Deborah nyomozó mellett egy olyan bűntény megoldásán kénytelen fáradozni, amelyikből legszívesebben most kimaradna. Miami kertvárosi részéből, ahol minden házat zöld lombok takarnak és minden hátsó kertben méretes medence csábít hűsölésre, eltűnik egy fiatal lány. A szobájában akkora mennyiségű vért találnak szétfröcskölve, mintha legalább egy bikát mészároltak volna le. Mivel azonban nincs holttest, nem egyértelmű, hogy a lányt csak elrabolták-e, vagy meg is gyilkolták. A nyomok egy másik eltűnt lányhoz, majd egy helyi politikus fiához vezetnek, akiről nagyon gyorsan kiderül, hogy kétes hírű éjszakai klubokat látogat és vérszomjas, 21. századi kannibáloknak szervez gyomorforgató rítusokat. Ám a kérdés még mindig adott: Samantha, az eltűnt lány vajon még életben van, vagy már őt is felfalták? S ha ez bonyodalomból nem lenne elég: feltűnik a színen Dexter testvére, Brian, akiről a csak félmondatokban beszélő feleség sem tudott, akinek szintén meg van a maga Sötét Utasa, s aki a gyerekek közelében rendkívül kétszínűen, Dexter számára egyszersmind gyanúsan viselkedik. Ebből mi lesz?
Túl sok minden történik a könyvben, miközben – az egyes szám első személyben történő narrációnak köszönhetően – Jeff Lindsay az olvasót mindvégig egy bizonyos sínen tartja. Sajnos azokról az eseményekről, amelyek Dexter látószögén kívül történnek, nem sokat tudunk meg, ami viszont ezen a bizonyos szögön belül zajlik, arról mind tudomásunk lehet. Ez néha több, mint amire szükség van. Úgy éreztem, hogy Dexter pelenkázási és büfiztetési élményei például tényleg kimaradhattak volna, és cserében egy hangyányival többet megismertem volna Deborah nyomozásából – még akkor is, ha nem ő a főszereplője a regénynek.
Hangsúlyozom, hogy én most találkoztam először Dexterrel. Az volt az érzésem, hogy a Dexter dicsfényben különálló regényként nem élvezhető maradéktalanul, az előzményekről például kevés szó esik, vannak olyan dolgok, amelyeket ki lehet következtetni, de maradtak szép számban fehér foltok is. A Sötét Utasról még csak kialakult valahogy egy kép bennem, de azt már nem igazán értettem meg, hogy ez a belső ragadozó miként alakult ki Dexterben. (Van egy halvány utalás apára, akitől Dexter ezt tanulta, de ez a múltba kapaszkodó szál valahogy elfoszlott a sötétben.) Aztán ott vannak a gyerekek: Rita két gyereke, Dexter nevelt gyerekei szintén őriznek bent egy-egy Sötét Utast, de nincs rá magyarázat, hogy ők miként váltak azzá, amik…
Hadd dícsérjem meg legalább egy bekezdés erejéig a regényt: Dexter roppant vicces, legyen szó párbeszédről vagy monológról, sorról sorra megmosolyogtat. Nem szűkölködik az öniróniával, és poént poénra halmoz a kollégákkal való csevegések alkalmával is. Ez turbómotorként viszi előre a könyvet, és ez számomra meg is mentette a csúfos kudarctól a sztorit. Mert azt valahogy nehezen tudtam megemészteni, hogy a 21. században Miamiban kannibálok rendeznek a szabadban mámorba fulladó orgiákat, embereket esznek, vámpírfogakat csiszoltatnak maguknak, miközben mi a világ legszerethetőbb sorozatgyilkosának bőrébe bújva csak azt láthatjuk, amit az ő szemei is, és szinte semmi mást. Lehet, hogy egy Horatio Caine a helyszínen feldobta volna a történetet?