Ede a levesben

Írta : Cserna-Szabó András, Fehér Béla
Eredeti cím : Ede a levesben
Eredeti kiadás : 2011
Kiadó : Magvető / M-érték
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 263
100
Vidd hírét!
  •  
  •  

Század eleji kifejezéssel élve minden dolgot két fő tulajdonság határoz meg: a külcsín és a belbecs. Cserna-Szabó András és Fehér Béla könyve mindkét szempontot tekintve maximumot érdemel. De vegyük szép sorjába.


A cím első olvasásra nem árul el sokat: ki ez az Ede és mit keres a levesben, avagy hogy kerül a csizma az asztalra? A figyelmet mindenesetre felkelti: ha semmi egyébért nem is, hát ezért biztos, hogy belelapozok a könyvbe. Jöjjön az alcím: Gasztrokrimik. Kissé zavaró a „krimik” mellett a „gasztro” előtag, de sebaj! A könyvből minden kiderül. Most gyorsan visszaugrik pillantásom a címlapfotóra: két férfi és egy asszony fehér kötényben épp kolbásztöltés közben mosolyognak bele a fényképezőgépbe, köztül áll egy fekete kabátos, fekete pörgekalapos úriember. Kiköpött Sherlock Holmes. Aha, szóval ő lesz a nyomozó! A címhez csatolva egy békebeli pecsét, rajta az írás: 122 eredeti recept. Hm, ez már a gasztro fele billenti a mérleget…

Nézzük a borító hátát. Szenzációs fotó: egy járdaszéli padon, lazán keresztbevetett lábakkal, pimaszul mosolyogva ott ül Mikszáth Kálmán, Cserna-Szabó András és Fehér Béla. Mi a csoda? Mindjárt kiderül…

Lépjünk eggyel bennebb a könyv világába. A borító belső felén a fülszöveg. Hadd idézzem, hiszen tartalmazza nem is annyira a mű tartalmát, mint inkább hangulatát, stílusát, azt a malíciózus humort, amely az írásokat jellemzi. „… Végy két gourmand írót, az egyik nyomozzon régi receptek, elfeledett ízek, konyhák és történetek után, a másik legyen hamvasi ihletettségű gasztrozófus, de a legfontosabb: mindkettő szeressen enni, és még inkább beszélni, írni az evésről! Ha meglelted őket valamelyik füstös, békebeli kiskocsmában, keverd össze őket, és várj, amíg az ízek összeérnek. És milyen élményben lesz végül részed, kedves Vendég? Megismered a magyar konyhaművészet történetét a kezdetektől napjainkig… Fogyókúrázóknak ellenjavalt!” Mielőtt továbblépnék, gyorsan hátrafordítok és megnézem, kinek köszönhető ez a kitűnő külső: a felelős szerkesztő Király Levente,  a könyvet Baranyai András tervezte, műszaki vezető Bezúr Györgyi, nyomdai előkészítés Szabó Rózsa. Elismerésem mindannyiuknak!

A kötetet 101 régi fotográfia díszíti, fekete-fehér kivitelezésük ellenére rendkívül színesítik az írásokat: megmosolyogtatnak és elgondolkoztatnak, időutazásra repítik a nézelődőt. Mint már a borítón is láthattuk, 122 eredeti recept található benne. Ezeket a recepteket kétféleképpen olvashatjuk: a könyv többi részével együtt irodalomként, illetve elkészíthető ételek gyűjteményeként.

A szerzőpáros két tagja két teljesen eltérő vérmérsékletű ember, stílusuk jól megkülönböztethető. Fehér Béla a filológus szemével nézi a dolgokat, adatol, utánajár, felkutat. Cserna-Szabó András az esztéta, a gasztrofilozófus, akinek  többek között ilyen címek jelzik munkásságát: Levin körút – hasnovellák, gasztroesszék  vagy Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan (A macskajaj regénye 52 recepttel). Egy dolog közös bennük: nagyon szeretik a magyar konyhát. Enni és kutatni. És ez a kutatás adja a krimiszálat: az igazság kiderítésének szándéka. Hiszen a magyar konyhát a maga diakronitásában, időbeli voltában vajmi kevesen kutatták, szórványos adatok vannak csak róla.

Nos, akkor beszéljünk keveset arról a bizonyos belbecsről is: olvashatunk a magyar konyha születéséről, a külföldi ételek, fűszerek, recepteskönyvek hatásáról a magyar gasztronómiára. De a fordítottja is szóba kerül: a külföldi konyhákon megfordult és híressé vált magyar ételekről is olvashatunk. A szerzőpáros nyomába ered néhány elfeledett ételreceptnek, sőt olyanoknak is, amelyekre nem jól emlékszünk, mert az évszázadok épp divatos fűszere, gasztronómiai divatja rájuk nyomta bélyegét. Ilyen a pacalpörkölt, a kocsonya, a lecsó, a halászlé, a tokány, a Dobos-torta, az igazi Esterházy-rostélyos. Máris összefut a nyál a szájban! Igazi csemegék – no lám, már én is konyhai metaforákat fogalmazok – azok a karcolatok, amelyek híres szakácskönyveket elemeznek. Itt van például Czifray István “nemzeti” szakácskönyve (XIX. század eleje). A “nemzeti” nem véletlenül került idézőjelbe: ezek a receptek ugyanis “ügyetlen kezekkel öszvefértzelt zavarékok”, olyanok, amelyeket német eredetiből fordítva adtak el élelmes nyomdászok a magyar háziasszonyoknak. Ennek ellentéteként emlegetik Magyar Elek, alias Ínyesmester recepteskönyvét, amely “valójában egy receptekkel bővített, mozaikos technikával megalkotott regény – esetleg novellafüzér.” “Főzőkanálon lovagló boszorkány.” Ki lehetett? Nem más, mint Móra Ferenc felesége Walleshausen Ilona, a “kulinarista magyar írónék archetípusa, ősanyja”. Sikertelen házasságának ellenpontjaként a konyhaművészetben kereste vigasztalását, emelkedett benne magas fokra, elsütve-főzve minden vagyonukat. Az is kiderül, hogyan került Ede a levesbe: Újváry Edéről és híres tyúkhúsleveséről van szó. Ha már Mikszáth Kálmán előszavával indul a könyv, stílusosan Mikszáthtal is fejeződjék be. Jobban mondva, Mikszáth Kálmán legendás pocakjának sziluettjével, ahogyan az Mauks Ilona felől látszik…

Vegyük és fogyasszuk Cserna-Szabó András és Fehér Béla szenzációs könyvét, gyönyörködjenek érzékeink: elsősorban szemünk, és ha lehetőségünk van rá, nyelvünk és ízlelőbimbóink is.


Vidd hírét!
  •  
  •