Battlefield 3 – Az orosz

Írta : Andy McNab és Peter Grimsdale
Eredeti cím : Battlefield 3: The Russian
Eredeti kiadás : 2011
Magyar cím : Battlefield 3: Az orosz
Fordította : Ács András és Barta Tamás
Kiadó : Fumax
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 339
60
Vidd hírét!
  •  
  •  

Korábban sajnos volt már rossz tapasztalatom olyan regényekkel, ahol az eredeti ötletet nem egy tollforgató, hanem mondjuk egy filmproducer vagy egy forgatókönyvíró találta ki, az egészből előbb mozifilmet forgattak, majd megragadták a lehetőséget, és könyv formájában is piacra dobták. Bár a helyzet már alapból furcsa: nem könyvből készül film, hanem fordítva, ám mégis, úgy gondolom, hogy addig nincs semmi gond vele, amíg hozzáértő ember írja meg a regényváltozatát annak a filmnek. De eddig az volt a tapasztalatom, hogy a film nem megihletett egy regényírót, hanem arra késztetett valakit, hogy szóról szóra papírra vesse a mozgóképek cselekménysorát. Az eredmény pocsék lett: a Tökéletes világ, Az utolsó akcióhős vagy a Függetlenség napja, hogy csak néhányat említsek. (Volt olyan ezek között, amelyiket csak azért nem dobtam a sarokba, mert mégiscsak egy könyv.) Így aztán csak természetes, hogy elhúztam az orrom, amikor azt hallottam, hogy most egy számítógépes játék alapján készült regény. Na ne, gondoltam. Mi jön még? Legközelebb a FIFA12-ből írnak regényt és Rooney lesz a főszereplő? Megnyugtattak, hogy a Battlefield 3 alapján írt regény nem olyan. Végül úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt Az orosz-nak. Jól tettem.


2014-ben járunk, Iránban a helyzet már tarthatatlan, szélsőséges erők veszik át a hatalmat, minden szinten a káosz uralkodik. A Kreml fejeseit leginkább mégis az zavarja, hogy egy orosz fegyverkereskedő éppen az új teheráni vezetéssel akar üzletet kötni, s a leszállítandó nukleáris fegyvereket Moszkvától lopta. Gyimát, a Szpecnaznak, az oroszok titkos Speciális Rendeltetésű Egységének egykori kommandósát bízzák meg a feladattal: csípje nyakon Amir Kafarovot, és minden áron szerezze vissza a nukleáris robbanófejeket. Ha egy iráni atomtámadás nyomán kitör a harmadik világháború, és a világ megtudja, hogy Faruk al-Bashir kezében orosz gyártmányú fegyver volt, azt a Kreml nem fogja tudni megmagyarázni Washingtonnak.

Gyima és csapata tehát átruccan az iráni határon, hogy Kafarov és al-Bashir nyomába eredjen, ám az akciót a kémműholdak korszakában nem tudják észrevétlenül végrehajtani, főleg úgy nem, hogy lángtenger jelzi a nyomukat. Eközben a közelben állomásozó amerikai erők is csapásra készülődnek: Blackburn őrmester szemszögéből követhetjük nyomon azt az akciót, amelynek során az Egyesült Államok – a káoszt kihasználva – megpróbál még melegében rajtaütni a PLR (People’s Liberation and Resistance – a regényben, emlékezetem szerint, nem magyarázza meg a szerző, hogy ez minek a rövidítése) vezetőségén, és al-Bashirral végezni. A két csapat útja egy adott ponton természetesen keresztezi egymást, és Gyimáról meg Blackburnről kiderül, hogy az ellenségük közös, még ha látszólag két különböző táborhoz is tartoznak. A céljuk végül ugyanaz: megállítani egy olyan eseménysorozatot, amihez képest 9/11 csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben.

Az orosz végeredményben tényleg mérföldekkel jobb, mint azok a könyvek, amelyeket az első bekezdésben említettem. Nem ismerem a Battlefield-játékot, nem játszottam vele, így nem tudom megítélni, hogy mennyire hű a játékhoz, de talán jobb is így. Legalább nem azt láttam meg a regényben, hogy mit ültettek át PC-ről, és mit felejtettek ki, hanem a könyvet az akcióregények kategóriájában próbáltam elhelyezni. Ott pedig – a saját kis hibáival együtt is – megállja a helyét. A cselekmény pörgős, jól felépített, a jelenetek filmszerűek (itt néha átüt az, hogy ezt mégiscsak a játék inspirálta), ám a végkifejlet előre sejthető – miért, melyik akcióthrillernek volt eddig meglepő a befejezése?

[youtube width=”560″ height=”315″]http://www.youtube.com/watch?v=N3b2ST-yQ04[/youtube]

Andy McNab neve nem ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, az egykori SAS parancsnok 1993-ban vett először tollat a kezébe, és Hívójele: Bravó Kettő Nulla címen egy öbölháborús katonai akció történetét vetette papírra, amelyben ő is részt vett. 1995-ben egy másik önéletrajzi könyvet is kiadott, mindkettő megjelent magyarul. Ezt követően több fikciós regényt is írt, közülük néhány megjelent itthon is. Mindezt azért írom le, hogy szemléltessem: olyan emberrel van dolgunk, aki íróként már hagyott valamit az asztalon, és olyan közegről ír, amelyben korábban szolgált. Ehhez képest nekem úgy tűnt, hogy a párbeszédek sántítanak Az oroszban. Helyenként túl színpadiasnak, hatásvadásznak, erőltetettnek éreztem; bár hozzáteszem: én nem szolgáltam a SAS-ban, nem tudhatom, hogy ezek az izomagyú hústornyok miként vezetik le a feszültséget. Lehet, hogy az orosz kommandósok tényleg úgy intenek búcsút egymásnak, hogy „Adios, amigos” (252. oldal), és még akkor is van kedvük néhány éretlen poént elsütni, amikor fegyvert szegeznek rájuk: „Szerinted szóljunk nekik, hogy úgy néznek ki, mint valami statiszták egy James Bond-filmből?”, mire a válasz: „Szomorú, mi? Semmi eredetiség.”, majd pár sorral alább: „A másik végével golyókat is lőhetsz ám vele […] Megmutassam, hogyan?” (234-235. oldal).

Pár szót hadd szóljak a magyar fordítás csomagolásáról is: a Fumax köztudottan odafigyel a fordítás minőségére, és ezt Az orosz is igazolta, a könyvben nincs fordítási, tördelési vagy szerkesztői hiba, és ez dícséretes. A könyv kötése is nagyon rendben van, az oldalszámhoz képest vastagra sikerült kötet a papír minőségéről is elárul valamit, de azt is meg kell említenem, hogy ezt a vastag kötetet többszöri lapozgatás, forgatás után is újszerű állapotában tehettem le a kezemből. A borító a csomagolás egyetlen hibája: János kollégánk szavaival élve szegénységi bizonyítvány egy könyv borítójára egy film (jelen esetben egy játék) plakátját nyomtatni. Viszont az is igaz, hogy így jobban el lehet adni – és ez is szempont!


Vidd hírét!
  •  
  •