A Hóember-ügy megoldása után Harry Hole szabadságot vesz ki, majd eltűnik. Hongkongban bukkan rá a norvég rendőrség gyilkossági osztályának fiatal nyomozónője, Kaja Solness, aki azt a feladatot kapta, hogy hozza haza a férfit. A feladat nem egyszerű: Harry ópiumfüggő lett, hitelezői elől bujkál, és nem hatja meg, hogy korábbi főnöke, Gunnar Hagen egy újabb ügy felderítéséhez kéri a segítségét. Két fiatal nőt gyilkoltak meg brutális módon Oslóban, és minden jel arra mutat, hogy a gyilkos ugyanaz a személy. Amikor azonban Kaja megemlíti, hogy Harry apja, Olav a Rikshospitalban fekszik súlyos betegen és nincs már sok hátra számára, Harry visszatér Norvégiába.
A hazatérés után továbbra sem villanyozza fel a gondolat, hogy újra munkába álljon, de miután meggyilkolnak egy norvég képviselőnőt, Marit Olsent, Harry elfogadja a felkérést. Helyzetét nehezíti, hogy a rendőrség gyilkossági osztálya és a norvég Nemzeti Nyomozó Iroda, a Kripos között kőkemény hatalmi harc dúl, amelynek tétje a kizárólagosság megszerzése a gyilkossági ügyek felderítésében. A Kripos fiatal és ambiciózus vezetője, az Europoltól nemrég hazatért Mikael Bellman látszólag semmitől sem riad vissza annak érdekében, hogy az általa vezetett intézmény kerüljön ki győztesen a versengésből.
Harry a fiatal Kaja Solnes, valamint korábbi kollégájával, Bjørn Holm segítségével nyomoz – a Kripos ténykedéseinek köszönhetően többnyire titokban. Kiváló szimatának – na meg a Hóemberből megismert Katrine Bratt segítségének – köszönhetően sikerül megtalálni az összefüggést a három gyilkosság között, amit csak erősít, hogy további – a felállított sémába illő – áldozatok kerülnek elő. Már csak az indítékok hiányoznak ahhoz, hogy sikerüljön az elkövetőt is megtalálni. Amikor egy félresikerült akció miatt Harry élete veszélybe kerül, elszánt döntést hoz: megkeresi az életfogytiglani börtönbüntetését töltő, súlyos betegségben szenvedő, általa leleplezett sorozatgyilkost, a Hóembert és tanácsot kér tőle, arra gondolva, hogy nála jobban senki sem ismerheti egy sorozatgyilkos lelkivilágát. A kapott segítség alapján összeáll számára a kép, és feltárulnak a mélyen a múltban gyökerező indítékok is, viszont ösztönei cserben hagyják: rossz embert tartóztat le, amivel egérutat biztosít a valódi gyilkos számára és lépéselőnybe hozza a Kripost. Csakhogy Harry nem nyugszik, és akár az életét is kész kockáztatni, hogy elérje célját: igazságot szolgáltatni.
A Leopárd a népszerű norvég krimiíró Harry Hole-sorozatának nyolcadik regénye. Norvégiában 2009-ben jelent meg, a magyar fordítás 2012-ben látott napvilágot az Animus Kiadó Skandináv krimik című sorozatában. A könyv az eddigi legterjedelmesebb Nesbø-regény – legalábbis magyar fordításban és az általam olvasottak közül –, összesen 556 oldal. Hogy miért tartom fontosnak ezt hangsúlyozni? Azért, mert a korábbi Nesbø-kötetek esetében az egyik kritikám a norvég szerzővel szemben éppen az volt, hogy túlságosan hosszúra nyújtja regényeit, túl sokat próbál kihozni belőlük, mellékszálak és a cselekményben bekövetkező váratlan csavarok sokaságát vonultatja fel, és ettől a végére az olvasónak az lesz az érzése, hogy a kevesebb több lett volna. Nem éreztem ezt másképp a Leopárd olvasása közben sem, valahol 60–70 oldallal a vége előtt akár le is lehetett volna zárni a történetet, de akkor nyilván elmaradt volna valami, ami nélkül Harry Hole nehezen elképzelhető: nem elég kideríteni a gyilkos kilétét, hanem annak el kell nyernie méltó büntetését is.
A nagy terjedelmen és a „kevesebb több lett volna” érzésen túlmenően mégis úgy gondolom, hogy most kaptam a legtöbbet a norvég szerző részéről, ez volt az eddigi legjobb regény, amit tőle olvastam. Több mint 500 oldal ide vagy oda, igencsak pörgősre sikerült a sztori, én legalábbis meglepően gyorsan haladtam az olvasással. Ehhez a kezdő löketet valószínűleg az adta, hogy Nesbø nem sokat köríti az elején a dolgokat, hanem rögtön egy igencsak véres jelenettel indít, és már az első oldalakon megismerkedünk a szokatlan gyilkos fegyverrel: a Lipót-almája elnevezésű, kegyetlen halált okozó kínzóeszközzel. És ez a későbbiekben sincs másképp, részletes betekintést kapunk a gyilkosságokba.
A mellékszálakról – jóllehet most is volt belőlük néhány – talán most először éreztem azt, hogy nagyon is a helyükön voltak, nem torkollnak fölösleges zsákutcákba, ugyanakkor nem is tárnak fel a kelleténél többet. A történetbe bedobott csavarok is inkább felpörgették a sztorit, mintsem erőltetetté tették, habár a Nesbøre jellemző történetvezetési elv – miszerint gyilkost avat a regény felénél vagy nem sokkal később –, itt sem marad el. Na, de ami miatt számomra több volt a Leopárd, mint a többi Nesbø-regény, talán az, hogy Harryt soha nem éreztem ennyire emberinek. (Zárójelben rögtön hozzáteszem, hogy leszámítva azt a három életveszélyes helyzetet, amelyekbe került a nyomozás során, és aminek fele is sok lett volna egy egyszerű halandó számára.) Sokkal több tárult fel a múltjáról, személyiségéről, lelkivilágáról, mint korábban bármikor, ráadásul anélkül, hogy egy túlerőltetett szerelmi szálból bontakozott volna ki minden, vagy esetleg a drog és alkohol formájában jelentkező belső démonainak kísértése lett volna túldimenzionálva. Természetesen itt sem maradt el a „nagy l’amour”, továbbá alkohol- és/vagy ópiumgőzös momentumokkal is összefutunk, de nem ezeknek köszönhetően tárul ki a nyomozó az olvasók előtt, hanem sokkal inkább az apjával és fiatalkori barátjával való kapcsolatának köszönhetően.
Mindemellett pozitívumként emelném ki, hogy Nesbø végig egy tőle eddig nem megszokott – vagy legalábbis az én figyelmemet eddig elkerülő – humort csempészett a regénybe, ami szinte végig jelen volt. Az már csak bónusz – és ez már Nesbø esetében nem számít újdonságának –, hogy nagyon jól megrajzolt karaktereket kapunk és kiváló leíró részeket, amelyeket a havas norvég hegycsúcsok és a forró kongói vulkánok foglalnak keretbe. Összességében véve, terjedelem és hatásvadász fogások ide, túl részletesen ábrázolt, véres jelenetek oda, a Leopárd Jo Nesbø egyik legjobb – számomra pedig az eddigi legjobb – regénye, amit nemcsak a skandináv krimi rajongóinak érdemes elolvasni.