Roman Abramovics, köszöni szépen, jól van. A napokban is láthatta az egész világ, önfeledten örült Didier Drogba góljának az FC Barcelona elleni találkozón. Ha az emlékezetem nem csal (és a kamerák sem vertek át), egyedül ült a saját kis páholyában a Stamford Bridge-en, magányosan nézte a Chelsea meccsét. Pedig gyakran meghívja a barátait is a londoni mérkőzésekre, éppen ezért szerette volna megvenni a VIP-páhollyal szomszédos helyek egyikét is rögtön azt követően, hogy a Chelsea focicsapatának tulajdonosa lett, ám az oda érvényes bérlettel rendelkező férfi nem volt hajlandó eladni a helyét a valós ár többszöröséért sem. Ez bizonyítja azt is, hogy Abramovics sem tud mindent megvenni. De ez soha nem a pénzén múlik.
A Mark Hollingsworth-Stewart Lansley szerzőpáros Londongrád című könyvében az angol fővárosban különböző okokból letelepedő orosz oligarchákat veszi nagyító alá. A Londongrád kifejezés elég beszédes: ezek a multimilliárdos orosz üzletemberek valóságos orosz birodalmat hoztak létre a szigetország fővárosában, és London érdekes módon nem kiváncsi arra, hogy honnan származik a pénzük – a lényeg, hogy ott költsék el, és nem máshol. Az oroszok pedig el is költik. Mesés összegeket költenek belvárosi ingatlanokra, vidéki kastélyokra, ékszerekre és sportautókra, államfőket megszégyenítő biztonsági intézkedéseket hoznak a saját testük épsége érdekében, miközben a többségük gondosan vigyáz arra is, hogy mindeközben diszkrét maradhasson. Igen, a hétköznapi ember számára elképzelhetetlen, hogy ez a kettő hogyan férhet össze: hogyan tudja valaki két kézzel, de diszkréten szórni a pénzét.
Londongrád 2000 tavaszán született, ahogyan azt Hollingswoth és Lansley is megállapítja. Ekkor került a hatalomra Vlagyimir Putyin, és hirdetett harcot az oligarchák ellen. A milliárdosok elleni hadjárat okai azonban korábbra vezethetők vissza: Berezovszkij, Hodorkovszkij és társaik az előző elnök, Borisz Jelcin alatt olyan mederben terelgették az állami vállalatok privatizációját, aminek következtében a saját vagyonuk egyre csak gyarapodott, az állami kassza viszont teljesen kiürült. Jelcin után ugyanezek az oligarchák fogtak össze azért, hogy Putyint is a Kremlbe juttassák, és cserében azt remélték, hogy az új elnök ugyanolyan báb lesz a kezükben, mint az elődje volt, nekik hasonló mértékű beleszólásuk lesz a politikába, a vagyonukat tovább gyarapíthatják, és mentességet élveznek a bűnvádi eljárások alól – ám amikor az FSzB (az Orosz Biztonsági Szolgálat) korábbi igazgatója Oroszország elnöke lett, minden másképp történt. Putyin módszereiről sajnos nagyon keveset olvashatunk a könyvben – pedig az is megérne egy misét -, ám az tény, hogy sokan menekülőre fogták.
Berezovszkij például szinte rögtön: 2000 őszén távozni kényszerült Oroszországból, és azóta sem térhetett haza. Az orosz ügyészség adócsalással vádolja, számtalan alkalommal kérték már a milliárdos üzletember kiadatását is Londontól, de Anglia politikai menekültként kezeli Berezovszkijt, és nem adják át az oroszoknak. Az indoklás: Oroszországban nem részesülne tisztességes bánásmódban a per alatt. Mindamellett, hogy ez és a hasonló ügyek feszült, gyakran a hidegháború korát idéző állapotokat szülnek a két ország között, még nem jelenti azt, hogy Moszkva ölbe tett kézzel tűrné, amint a Kreml egyik legnagyobb ellensége hadjáratot folytat Londonból Putyin ellen. Ezért is van az, hogy Berezovszkij egy egész vagyont költ a saját biztonságára, s amikor autóba száll, a titkosszolgálatokat megszégyenítő manőverekkel vezeti félre követőit. Arról azonban újfent nem szól a könyv, hogy ténylegesen próbálkozik-e valamivel Moszkva, s ha igen, erre milyen jelek utalnak.
A könyv öt oligarchával foglalkozik részletesebben: Berezovszkij története mellett tudomást szerezhetünk arról is, hogy miért nem úszta meg Hodorkovszkij, hogyan sikerült Abramovicsnak, mitől puszipajtás Gyeripaszka és Putyin, és miből futotta ilyen sokra Lebegyevnek. Egy rövid kitérő erejéig a két szerző foglalkozik a Londonban meggyilkolt Alekszandr Litvinyenkóval is, de az igazán nagy kérdések fölött mintha elsiklana ez a könyv. Félreértés ne essék: a Londongrád nagyon lebilincselő, leginkább a kötet első felében fordult elő többször is, hogy egy-egy bekezdést újraolvastam, majd ismét elolvastam, ezúttal hangosan is, például a feleségemnek – mert nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. A megdöbbentő részletek azonban legtöbbször arról szólnak, hogy milyen szuper jachtja van Abramovicsnak, vagy hogy mekkora vagyont költött Berezovszkij egy vidéki kastélyra – de ezek részleteit az ember egy idő után elfelejti. Eltelik pár hónap, a tekintetem majd rátéved erre a könyvre, és arra gondolok: ja, ebből tudtam meg, milyen kastélya és jachtja van Abramovicsnak, mit képes elművelni Berezovszkij azért, hogy az esetleges merénylőket kicselezze – de a játszma sötét oldala rejtve maradt. Arra még van halvány utalás, hogy Putyin miért tűri meg Abramovicsot, miközben más oligarchák ellen következetesen hadat visel, de a lényeges kérdéseken átsiklanak a szerzők. Rockefeller egyszer azt mondta: csak az első milliómról ne kérdezzenek, a többi senkit sem fog érdekelni. Nos, az az első millió Hollingsworth és Stanley könyvéből sem derül ki: “Amikor az 1990-es évek elején megkereste első millióit, Abramovics nekilátott az imázsépítésnek.” (137. oldal) Ennél sokkal több szó nem esik sem a Chelsea tulajdonosának, sem más oligarchának az első milliójáról.
A könyv a Partvonal Kiadó dokumtentum-krimi sorozatának az ötödik tagja, és színes folt az eddigi kötetek mellett, az kétségtelen. Ám nincs annyira merész, mint a Gomorra, és nem is annyira szórakoztató, mint von Schirach. A cím – Londongrád – tökéletesen fedi azt, amiről ez a könyv szól: történetesen azt, hogy ezek az emberek miként alakítják a mai napig az angol fővárost az Oroszországból kimenekített dollármilliárdjaikkal, és ilyen tekintetben panaszunk nem lehet.