A västeråsi erdőben brutálisan meggyilkolt fiú holttestére bukkannak: több késszúrással ölték meg és szívének egy részét is kivágták. Hamar azonosítják az áldozatot: Roger Eriksson, egy elitgimnázium tizenhat éves tanulója, akinek eltűnését anyja pár nappal korábban jelentette be. Az ügyet a helyi rendőrség veszi kézbe Thomas Haraldsson rendőrbiztos irányításával, ám főnöke, Kerstin Hanser hamar rájön, hogy – miután kollégái kissé hanyagul kezelték Roger eltűnésének ügyét, és csak két nap elmúltával kezdték el a keresést – a botránytól csak az ügy gyors felgöngyölítése mentheti meg. Éppen ezért segítségért fordul régi ismerőséhez, a stockholmi rendőrségen dolgozó Torkel Höglund felügyelőhöz, aki három kollégája – a fiatal és feltörekvő nyomozó, Vanja; az aprólékos helyszínelő, Ursula; és a számítógépzseni, Billy – kíséretében érkezik a kisvárosba.
A csapat beleveti magát a nyomozásba, az első gyanúsítottat is előállítja, a szál azonban hamar zsákutcának bizonyul. Ekkor bukkan fel Höglund felügyelő régi barátja és kollégája, Sebastian Bergman, aki anyja halála után érkezett a kisvárosba, hogy minél hamarabb túladjon a szülői házon. A férfi kriminálpszichológus, viszont amióta elveszítette feleségét és lányát a thaiföldi cunamiban, kissé elhagyta magát. Nem teljesen önzetlenül felajánlja segítségét Höglundnak, aki beveszi őt a csapatba. Jóllehet Sebastian viselkedését és módszereit nehezen viseli a csapat többi tagja – különösen Ursula, akinek már volt szerencséje együtt dolgozni vele –, hamar kénytelenek belátni, hogy az ügyben mindössze az ő éleslátásának köszönhetően van előrelépés. Amikor sikerül kideríteniük, hogy a szálak Roger egykori iskolájába, a Palmlövska Gimnáziumba vezetnek, újabb haláleset történik: az iskola pszichológusa, Peter Westin – akihez egyébként Roger is többször eljárt – bennég saját házában, a tüzet pedig minden jel szerint idegenkezűség okozta. Ahogy halad a nyomozás, egyre több emberről derül ki, hogy indítéka lehetett a gyilkosságok elkövetéséhez. Az igazán sötét titkok a mélyben – az emberi lélek mélyén – lappanganak, és a nyomozócsapatnak mindent el kell követnie, hogy a felszínre hozza őket…
A svéd szerzőpáros – Michael Hjorth és Hans Rosenfeldt – bemutatkozó regénye az Animus Kiadó által szerkesztett Skandináv krimik című sorozat keretében jelent meg. Sebastian Bergman személyében egy újabb nyomozóval – még hogyha valójában kriminálpszichológusról van is szó – bővült a skandináv krimiszerzők által megalkotott sorozat-főhősök korántsem szűkös palettája. Azon túlmenően, hogy az Ingovány alapvetően egy korrekt könyvnek mondható – legalábbis ami az egész történet gerincét illeti –, egyetlen nagy bajom volt vele – a kisebbekről a későbbiekben szólok –, éspedig az, hogy semmi újat nem tudott hozni tucatnyi hasonló skandináv krimi után. Nem nyújtott se többet, se kevesebbet, mint az általam átlagosnak értékelt északi krimik többsége. Nem hiányzik belőle a magánéleti problémákkal küzdő főhős, és ott van a skandináv krimikre jellemző társadalomrajz is, ami a felszínen normalitást sejtet, azonban kissé mélyebbre merítve a hálót, fennakadnak a különböző anomáliák. Sőt, ezek talán túl nagy hangsúlyt is kapnak a regényben: elég hogyha Sebastian szexfüggőségére és a nyomozócsoport néhány más tagjának tagjainak zűrös magánéletére gondolunk, vagy akár arra, hogy a regény szereplői közül alig van valaki, aki normális családban élne, szétzilált házasságokba, elhidegült szülő-gyerek kapcsolatokba és zűrös fiatalokba botlunk lépten-nyomon. Egyszóval a skandináv valóság árnyoldalaiból jócskán adagoltak a szerzők a regénybe.
Van még néhány apró, de idegesítő dolog: a fölösleges szereplők és cselekményszálak, a túl nagy terjedelem és néhány írói közhely. Előbbire a legjobb példa Haraldsson rendőrbiztos, aki szintén nyomoz a saját szakállára: ezt a cselekményszálat totál fölöslegesnek éreztem. A közel 450 oldal amúgy sem éppen a legideálisabb terjedelem a krimi műfajában, így ha olyan részeken kell átrágnom magam, amelyek semmit nem tesznek hozzá a cselekményhez és nélkülük is pont elég kerek lenne a sztori, akkor bizony egy idő után unalmas lesz a dolog. Ráadásul számomra nemcsak ez a szál tűnt fölöslegesnek, hanem az Anna Eriksson-szál is, amiről azt éreztem, hogy igazából csak a regényvégi csattanó kedvéért volt benne. (Aki olvasta a regényt, az bizonyára tudja, hogy miről beszélek.) Persze ennek köszönhetően valamivel többet megtudtunk Sebastian Bergmanról, illetve a nyomozásba való bekapcsolódása is innen indult, de kevés írói erőfeszítésbe került volna ezt áthidalni. Emellett azzal sem igazán voltam kibékülve, hogy időként túl nagy volt a kontraszt Sebastian és a nyomozócsoport tagjai között: utóbbiak néha teljesen amatőr módon álltak az egész ügyhöz, túlságosan is sokszor vontak le elhamarkodott következtetést egy-egy felbukkanó nyomból, és ilyenkor a legtöbbször Begman intelligenciájának villanása kellett, hogy előbbre jusson az ügy. Értem én, hogy mindig a központi szereplő kell legyen a zseni, de úgy gondolom, hogy azért a Svéd Királyi Nyomozóhatóság felügyelőjétől és csapatától joggal várhat többet az ember.
Nem tudom, hogy az általam kifogásolt tényezők közül mennyi tudható be a négykezes munkának, az viszont tény, hogy az általam eddig olvasott, többszerzős krimik valahogy mindig elmaradtak attól a színvonaltól, amit mondjuk a skandináv krimi nagyjai részéről tapasztaltam. Nincs ez másképp Michael Hjorth és Hans Rosenfeldt közös regényével sem: mindannak ellenére, hogy a háttértörténet szerintem abszolút rendben van, a részletekre és a kivitelezésre még ráfért volna némi csiszolás. Na de bízzunk benne, hogy ez csak az első közös próbálkozás tapasztalatlanságából adódik, és a későbbiekben Sebastian Bergman is megleli helyét Harry Hole, Patrik Hedström, Carl Mørck, Van Veeteren, Erlendur és Sejer felügyelők társaságában.