Borisz Akunyin: A gyémántszekér

Írta : Borisz Akunyin
Eredeti cím : Алмазная колесница
Eredeti kiadás : 2003
Magyar cím : A gyémántszekér
Fordította : Szabó Mária
Kiadó : Európa Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 182
90
Vidd hírét!
  •  
  •  

A második kötet fülszövegéből kiderül, hogy Borisz Akunyin eredetileg japanológus volt, s ez megmagyarázza az első kötet fülszövegét: “a haiku mintájára építi fel a könyvet: a három fejezet további alfejezetekre oszlik, a haikusorok szótagszámának megfelelően.” A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája. Egy haiku három soros, s ezek a sorok öt, hét és öt szótagosak. A haikuk végigkísérik az egész regényt: az első kötet ennek mintájára épült, a második kötetben minden fejezetet egy haiku zár, mintegy összefoglalva a cselekményt. Engem mégsem a haikuk győztek meg arról, hogy Borisz Akunyin jó ismerője a japán kultúrának; a második részben ajtó-ablak bezárul, a külvilág megszűnik, és a regény beszippantja az olvasót. Hirtelen ott találjuk magunkat Jokohamában, 1878-ban…


Az első kötet mindössze 182 oldalas, olyan, mint egy prológus.1905-ben járunk, javában zajlik az orosz-japán háború, s a japán kémek Oroszország szívében próbálnak különböző diverzáns hadműveleteket végrehajtani. Vasúti hidakat és vonatokat robbantanak fel, alagútakat tesznek átjárhatatlanná, minden egyes akcióval arra törekedve, hogy elvágják az utánpótlás szempontjából fontos útvonalakat. Különösen egy ügynök okoz komoly fejtörést az orosz titkosrendőrségnek, aki képes átváltozni: hol egy sérülést szenvedett orosz törzskapitányként bukkan fel, hol rakodómunkásként, a vérében van a keleti harcművészet, és mindig kicsúszik a bűnüldöző szervek kezei közül. Talán Eraszt Petrovics Fandorin veheti fel vele a harcot, ő ugyanis nem csak a keletiek harcmodorát, de a lelkük rezdüléseit is ismeri. De honnan ismeri? És ki ez a rejtélyes japán ügynök, aki mintha ismerné az ellenségét, Eraszt Petrovicsot? A válaszokért a második kötetben 1878-ig utazunk vissza, Japánba.

Eraszt Petrovics 1878-ban érkezik Jokohamába, mint Szentpétervár küldötte, hogy mentesítse az orosz konzult a rutinmunka alól. A címzetes tanácsosnak azonban nem fűlik a foga az irodai munkához, és rögtön nyomozni kezd, amint megtudja, hogy egy honfitársa, bizonyos Blagolepov kapitány rejtélyes halált halt egy jokohamai szerencsebarlangban. A bűntény felderítése során egy széleskörű összeesküvés tervei bontakoznak ki; valaki Okubo herceg életére akar törni, s erre a feladatra olyan embereket bérelt fel, akik akár az életük árán is végrehajtják a megbízást: nindzsákat. Ezzel az elmélettel egy gond van, mégpedig az, hogy a nindzsák a hírek szerint már évszázadok óta kihaltak. Petrovicsot elvarázsolja ez az új világ, és egyre mélyebbre ás, miközben rátalál az igaz szerelemre is. Hogy aztán a szerelméért és az igazságért vívott harc később párosul, sőt, adott pillanatban összeférhetetlenséget eredményez, már csak hab a tortán.

A gyémántszekér az Eraszt Fandorin-sorozat tizenegyedik darabja. Akunyin egy megtörtént eseményt ragadott meg, emellé szőtte a maga fiktív történetét. Okubo Toshimichi japán államférfi volt a 19. században, őt tartják a modern Japán egyik megalapítójának. 1878 május 14-én merénylet áldozata lett, miután a szacumai szamurájok árulónak kiáltották ki. Akunyint azonban nem a merénylet érdekli, habár főhőse kezét-lábát töri annak érdekében, hogy megtudja: ki áll a merénylet mögött. Szerencsére sem a sztori, sem a főhős nem bonyolódik bele a politikai cselszövések hálójába, és a regény felétől Eraszt Petrovicsot és az olvasót is egyre kevésbé érdeklik az összeesküvők, sokkal inkább az a tét, hogy megismerjük ezeket a rejtélyes harcművészeket, akikről az 1500-as évek óta szinte semmit nem tudtak az akkori Japánban.

Nekem most került először a kezembe Borisz Akunyin-könyv, de megfogadtam magamnak, hogy nem ez volt az utolsó alkalom. Akunyin lebilincselően szövi a történetet, a cselekmény elég pörgős ahhoz, hogy egyes jelenetekről a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes-filmek jussanak eszembe, de elég lírai is ahhoz, hogy a fölösleges akciójeleneteket háttérbe szorítsa. A korabeli Japánt úgy festi meg, ahogy arra ecsettel és festékkel sem lenne képes sok művész. A második kötet nyitójelenete önmagáért beszél: amikor Eraszt Petrovics Jokohama kikötőjében partra szállt, és elé tárult az új világ, akkor úgy éreztem, mintha nem egy könyvet olvasnék, hanem egy jól megkomponált képsorozatot, egy kosztumös filmet néznék. Amikor Petrovics Kamata csapatával útnak indult, hogy csapást mérjenek a nindzsákra, hasonló érzés kerített a hatalmába. “Európa fél órával azután véget ért, hogy útnak indultak”, s a füleimben szinte hallottam a zenei aláfestést, a szemeimmel mintha láttam a felhőkbe burkolózó hegycsúcsokat, a sziklaperemre épített kunyhót, a pagodákat, a rizsföldeken dolgozó, alacsony növésű japán parasztokat. Magával ragadott, beszippantott, nem akartam, hogy véget érjen, és fájt az édesen keserű befejezés.

Fandorin történetei az Európa Könyvkiadó gondozásában jelennek meg, s A gyémántszekér után bizton állíthatom, hogy érdemes bármelyiket beszerezni, elolvasni, mert aztán mágnesként magunkhoz vonzza a sorozat többi epizódját is. A gyémántszekér hibátlan fordításban és szerkesztésben, keményfedeles borítóval került a boltokba – a legígényesebb kötet, amivel hosszú évek óta találkoztam. Egyetlen hibáját tudnám csak felróni a kiadványnak: nem minden 19. századi (orosz és japán) mértékegységet magyarázott meg, így aztán a könyvből számomra nem derült ki, hogy hány méter a ri vagy a verszta.


Vidd hírét!
  •  
  •