Portré: Lászlóffy Aladár

Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •  

1937. május 18-án született Tordán. Családjukból több híres értelmiségi is származik: öccse, Lászlóffy Csaba ma élő és alkotó költő, esszéista. Tanulmányait Kolozsváron végezte: a volt Református Kollégiumban érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar szakán volt egyetemi hallgató. Záróvizsgáját nem tehette le a megfelelő időben: 1958 helyett csak 1971-ben engedték vizsgára. E két időpont között volt munkanélküli, illetve szabadúszó értelmiségi. 1961-től lektorként dolgozott az Irodalmi Kiadó kolozsvári fiókszerkesztőségénél. Egy évvel később a Napsugárhoz igazolt, és 1969 végéig ott is maradt, mint szerkesztő. Ezt a munkahelyét a Dacia Könyvkiadó főszerkesztői állásával cserélte fel, amely tisztséget egy szűk évig töltött be.


Szerkesztői pályafutása nagyon sokoldalú: dolgozott az Előre, az Utunk (1989 év végétől Helikon) című magyar irodalmi hetilap „világkultúra” rovatának szerkesztőjeként, közben a Korunk szerkesztője is volt. 1954-től publikált számos folyóiratban, első verseskötete 1962-ben jelent meg. Tagja volt az Forrás-nemzedéknek.

Lászlóffy Aladár (fotó: MTI)

Verstémái között jelentős helyet foglal el a múlttal/múltról való reflexió, annak értelmezése. A múlt híres alakjai válnak szimbólumszerűvé, sorsuk jeképessé. Például Berzsenyi jelképezi a modern embert, aki szakított a hagyományos korlátokkal, és kételyei lelkiismeretfurdalásai által közelít meg létfontosságú kérdéseket.

Természetábrázolásának egyedisége, hogy szívesen mutat be egy-egy képet, ám nem fűz hozzá semmilyen értékítéletet, sem pozitívat, sem negatívat, önmagában ábrázolja a gyönyörködtetésre alkalmas tájat.

A kezdetben optimista jövőképét a folymatos politikai események elégikussá változtatták, hogy aztán számot vessen azokkal a korlátokkal, amelyek az erdélyi magyar létet meghatározták. A szabadság kulturális lehetőségeinek elsivárosodását nagy fájdalommal élte meg. Az avantgárdos kezdés után visszatért a tradicionális erdélyi költői hagyományhoz, amelyet az Erdélyi Helikon lírája képviselt. Megőrízte a formaképzés szabadságát és a nyelvi lehetőségek váratlan villanását.

Esszéisztikus írásaiban a közösségi lét tapasztalatait összegzi, mint Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor. A kisebbségi lét sérelmeinek felpanaszolása helyett a kulturális önépítés egyedül lehetséges stratégiáját hirdette meg. A személyesen megélt létkérdések miatt Kántor Lajos Lászlóffy költészetét a József Attiláéval állította párhuzamba.

Magánéletéről nem sokat lehet olvasni, felesége Gyöngyvér is kitűnő műérzékre tett szert férje mellett, és Kányádi Sándor Egyberostált verseit férjére jellemző szójátékkal kérdőjelezte meg.

Négy fontosabb regénye van: a történelem, a múlt a témája az elsőnek, a Héphaisztosz-nak; prózai munkái közül említésre méltő még a trilógiának tekinthető sorozat: Papírrepülő, Az ólomkatona hadifogsága és A képzeletbeli ásatás.

1989 után a Helikon szerkesztője és a Korunk munkatársa volt, 1994-től a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem meghívott előadójaként tevékenykedett. 2009. április 20-án halt meg Budapesten.

Rengeteg díjjal, kitüntetéssel méltatták munkásságát, többek között Látó-, József Attila- és Kossuth-díjjal.

Legfontosabb, hogy el ne állj.
 A könny személyes némasága.
Nekem a másik véglet fáj,
 bennem úgy érsz le a világra. (Ne tagadd, ideállítottál)


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •