Tizenegy év alatt egy öntudatos író, drámaíró, költő sok tapasztalaton megy át, és sok megörökítendő gondolatot szül, szűr le mindezekből, főleg ha gondolkodó elme. A kötetet kézbe véve az elején úgy tűnt, mintha egy vázlatos irodalomtörténetírást olvasnék, amely csak pár költőre szorítkozik, őket festi meg, sajátos hangsúlyokat adva: néhol közismert dolgokat emel ki, néhol pedig számomra ismeretlen összefüggéseket villant fel. Somlyó Zoltán kötetének apropóján megjegyzi: „a felülvizsgálat szigorúságánál csak egyetlen erő rombol hatékonyabban: a felejtés egyértelmű és vegytiszta kegyetlensége.” (91.old)
Egyértelmű kritikus szemüvegen keresztül vizsgálja a múlt nagy alkotóit és a jelen íróit. Így történik, hogy Csokonai szeszfüggő, Arany atyamester, Ady pedig újfajta popsztár magatartást tanúsít megjelenésével. Nemes Nagy Ágnesről annyira egyedire sikeredett a portré, a „kész férfi”, hogy jogörökösei nem egyeztek bele abba, hogy ebben a kötetben egyáltalán verse jelenhessen meg. Legérdekesebb és legolvasmányosabb számomra a portré gyűjtemény ebből a kötetből, mert viszonyítási alapja egészen átfogó művészeti alap: film, zene, festészet stb; és mivel a kritikus szem nem hagyja ki ezeket a művészeteket sem az átfogó összehasonlításból. Így kerül egymás rokonságába Berzsenyi személyisége és Lars von Trier Melankólia című filmje.
Tetszik nekem, hogy nem szakbarbár nézőpontot érzékelhetünk, hanem stílus és művészeti sokféleség egyidejűségét. Így kerülnek a tizenhetedik századi zeneszerzők boldog barátságba a huszadik századi együttesekkel. És nagyon jól megférnek egymás mellett.
A szimultaneizmus mellett az esszégyűjteményben elkülönül egy vallomásosabb jellegű rész, egy tárgyilagosabb, leíróbb résztől. Olvashatunk elég részletesen a pályája kialakulásáról, eddig megjelent köteteiről, egy válogatott írásait tartalmazó kötetről különösebb hangsúllyal ír: az Ultráról. Kiderül ebből, hogy számára nagyon fontos a kötetkompozíció, hogy jelentősége van annak, melyik vers hol szerepel, milyen környezeteben, ezzel gazdagítva a jelenetéslehetőségeket.
A leíróbb részben nagyobb szerepet kap egy-egy város képének vázlatos elkészítése, és az általa ismert és sokra tartott írók lakásainak története. Főleg azok a lakások, amelyekben ő is találkozott egy-egy bálványnak tartott személyiséggel, Vas Istvánnal például.
A végére egy rövid vallomás: „Se régimódi költőnek, se drámaírónak nem tartom magam. Író vagyok, aki szükségképpen, nyilván alkatából fakadóan verses formában mondja el mondanivalóját.” (272.old)
És hogy teremtés vagy sem, hogy kérdés vagy kijelentés, azt válaszolja meg mindenki magának, mert érdemes keresni ebben a kötetben a választ.