Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt

Írta : Kjell Askildsen
Eredeti cím : Samlede noveller
Eredeti kiadás : 1999
Magyar cím : Úgy, mint azelőtt
Fordította : Pap Vera-Ágnes
Kiadó : Európa Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 234
78
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Kjell Askildsen 1929. szeptember 30-án született a norvégiai Mandalban. Első könyve, a Heretter følger jeg deg helt hjem című novelláskötet, 1953-ban jelent meg. Ezt követően egyetlen kivétellel – Kulisser című novelláskötete – harminc évig csak regényei jelentek meg (szám szerint hat), 1982-től viszont ismét csak novelláskötetei láttak napvilágot. Elsősorban ez utóbbiaknak – és különösképpen a Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára című 1983-as kötetének  – köszönhetően vált ismertté, a norvég minimalizmus atyjaként szokták emlegetni, jóllehet egy 2004-ben vele készült interjúban elutasítja azt, hogy minimalistának tartsák. Az 1982 utáni időszakban rangos irodalmi kitüntetésekben is részesült, elnyerte többek között a Norvég Irodalomkritikusok Díját (1983 és 1991), a Svéd Akadémia Dobloug-díját (1996), a Norvég Akadémia Thorleif Dahl Emlékdíját (2004), a Svéd Akadémia Északi Díját (2009), illetve jelölték az Irodalmi Nobel-díjra is 2009-ben.


Magyarul eddig két novelláskötete jelent meg a norvég írónak: A thesszaloniki kutyák című 2004-ben, az Úgy, mint azelőtt című pedig idén, az Európa Könyvkiadó gondozásában. Utóbbi az 1999-ben publikált Samlede noveller című kötet írásaiból válogatott húsz novellát tartalmaz, ezek közül a legrövidebb mindössze másfél oldalas, a leghosszabb közel 30 oldalas. A kötet Askildsen teljes munkásságának rövid áttekintése, átfogja írói pályájának közel ötven évét. A novellák jól szemléltetik azt, hogy miért nevezik Askildsent a norvég minimalizmus mesterének, hogy miért mondják róla, hogy írásai egyetlen fölösleges mondatot sem tartalmaznak: talán a legszembetűnőbb bizonyíték erre az írások stílusa, a tőmondatok, a tömör, szinte szófukar párbeszédek – nem egyszer még a párbeszédjeleket is megspórolva, a szöveg közé beépítve –, de a lecsupaszított történetek és karakterek is hűen tükrözik ezt. A mindenféle sallangoktól mentes szövegek többségéből azonban nem hiányzik a feszültség, ami elsősorban a kilátástalansággal, magánnyal, félelemmel, hazugsággal, szexualitással, indulatokkal átszőtt emberi kapcsolatokból fakad. Apa és fiú, anya és gyermek, férj és feleség, fiú és lány, fivér és nővér, férfi és nő, rendőr és gyanúsított – a legtöbb novella mindössze kétszereplős emberi kapcsolatok egy-egy mozzanata. Ritkán van jelen egy harmadik, negyedik személy, akik azonban legtöbbször csak külső szemlélői, statisztái a történteknek, a novellák esszenciáját jelentő kapcsolatokat minőségükben, lényegükben befolyásolni nem képesek. (Ilyen például A tücsök című novellában Vera, A láthatatlanok címűben Charlotte és Camilla, A nővérem arca címűben Oskar, vagy akár a Mardon éjszakájában Vera.)

A norvég szerző novelláit olvasva az volt az érzésem, hogy valójában nem történik bennük szinte semmi lényeges. A cselekmény másodlagossá válik az emberi kapcsolatok mögött, a karakterek belső vívódásai és egymással való viaskodásai, párbeszédei mellett elhomályosul a külvilág. Nincsenek nagy események, elmaradnak a leírások, nemcsak a környezeté, hanem a szereplőké is. Az eseményekhez hasonlóan a tér és idő sem igazán lényeges, a személyes viszonyokat a helyszín, ahol és a kor, amelyben játszódnak sem befolyásolják. Mindez pedig az olvasó fantáziája számára biztosít szabad teret. Amire valóban szükség is van, hiszen az írások elgondolkodtatnak, nem egy esetben a végkifejlet továbbgondolása, kibontása is az olvasó feladata lesz, már ha nem veszíti teljesen értelmét. Askildsen csak felvillant egy-egy képet karakterei életéből, majd az olvasóra bízza a többit, aki pedig hol otthonosan mozog, hol vakon tapogatózik a tömör, rideg emberi sorsok között, ezek némelyikében magára ismer, másokban viszont teljesen idegennek érzi magát, elbizonytalanodik.

Askildsen egy róla szóló portréfilmben jelentette ki, hogy nem tartja magát pesszimista írónak. Nem áll szándékomban ezzel vitatkozni, viszont a kötetet elolvasva számomra ez korántsem tűnik ennyire egyértelműnek. A kevés kivételtől eltekintve az Úgy, mint azelőtt novellái emberi gyengeségekkel terheltek, belső feszültséggel telítettek, szinte minden pozitív hangulattól mentesek, alig van jelen bennük a jobb, az emberibb irányába való elmozdulás reményének a szikrája. A karakterek többsége lelkileg kiüresedettnek tűnik, sugárzik belőlük az elidegenedés – nemcsak a közvetlen környezetükben élő emberekkel szemben, hanem önmagukkal szemben is –, ez pedig szánalmat, sőt néha viszolygást keltett bennem. Számomra túlságosan tömény, nyomasztó volt egyszerre, és talán emiatt érzem úgy, hogy Askildsen komor írásai, szereplőinek már-már kilátástalannak tűnő életszemlélete nem igazán az én világom. Nekem túl mély az a csend, ami karaktereinek ki nem mondott gondolatait, szavait kíséri. Az író szűkszavúságában is sokatmondó stílusa újszerű és különleges volt – és ezt mindenképpen a kötet pozitívumai között említeném meg –, az eddigi skandináv olvasmányélményeim közül talán ebben éreztem a legsúlyosabbnak, a legnyomasztóbbnak azt, hogy mennyire kiüresedettnek, tévútra futottnak látja egy-egy szerző ezt a társadalmat és a benne élő embereket. Érdekes tapasztalat volt Askildsen novelláskötete, de nem fog a kedvenceim közé tartozni.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •