A Q-ügyosztály vezetőjének, Carl Mørcknek az asztalára titokzatos módon kerül egy dosszié. Az ügyet lezárták, a gyilkost elítélték, büntetését most is a börtönben tölti. Ezért is találja furcsának Carl azt, hogy az akta az asztalára került. Ráadásul mintha fentről is azt sugallnák: nem kell ezzel foglalkozni, a Q-ügyosztálynak lezáratlan esetekkel kellene foglalkoznia. Talán éppen emiatt dönt úgy, hogy még azért is utánanéz.
1987-ben a rørvigi Dysebø nevű tótól nem messze két fiatalt találtak, akiket a felismerhetetlenségig összevertek. Egy testvérpár volt, egy lány és egy fiú, tizenhét és tizennyolc évesek. Szexuális erőszaknak nem volt nyoma, a helyszínről semmi sem tűnt el. A gyilkosságot bizonyos Bjarne Thøgersen vallotta be, de akkoriban kihallgatták az osztálytársakat is, többek között Ditlev Pramot, aki azóta számos magánkórház alapítója; Torsten Florint, aki később nemzetközileg elismert ruhatervező lett; Ulrik Dybbøl Jensent is, aki napjainkban sikeres tőzsdei elemző; és Kirsten-Marie Lassent is, akiről ma már senki nem tudja, hogy hol van. Az első három Dánia leghatalmasabb férfija, a nő – mint későb kiderül – az utcán él, és éppen ez elől a három elől rejtőzik. Carl úgy érzi, hogy valami bűzlik itt, és nyomozni kezd. Amikor ismételten felszólítják, hogy szálljon le az ügyről, majd csellel is hitelteleníteni próbálják, rájön, hogy jó nyomon jár.
Carl nyomozásával párhuzamosan az olvasó a másik oldalt is megismeri: a fejezeteket váltogatva Ditlev Pram, Torsten Florin és Ulrik Dybbøl Jensen mindennapjaival is megismerkedhetünk. Kiderül, hogy gátlástalan, perverz és erőszakos figurák, akik bármin átgázolnak, hogy elérjék a céljaikat. Az már az elejétől világos, hogy az 1987-es gyilkossághoz közük van – de ezzel Adler-Olsen még nem lövi le a poént. A kérdés ugyanis az, hogy az Anthony Burgess-féle Gépnarancsból inspirálódó erőszaktevő csoporton belül mi a hierarchia, ki miért felelős, és a 80-as években milyenek voltak a csapaton belüli viszonyok. A legnagyobb kérdés pedig az: miért jelent olyan nagy veszélyt a triumvirátus számára az utcán bujkáló Kimmie, és vajon még időben rájön-e Carl arra, hogy mi a kulcs a rejtély megoldásához?
Az első kötet kisebb csalódást okozott – ám most arra kényszerülök, hogy legalább a felét visszavonjam annak, amit akkor írtam. Igaz, a második epizódra a kiadó lecserélte a fordítót is, lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy a Fácángyilkosokat már másképp ítélem meg. A csapatban marad Assad, sőt Adler-Olsen fontos szerepet szán az arab “kávéfőzőnek” a második részben. A pároshoz csatlakozik egy harmadik személy is: a Carl számára ellenszenves Rose, aki viszont kitartó és ügyes munkatársnak bizonyul, és feltehetően a csapattal marad a következő epizódokra is – bár Carl minden porcikája azt kívánja, hogy elhelyezzék végre az alagsorból, a Q-ügyosztályról.
Az első részben leginkább azt kifogásoltam, hogy gyerekes az a motiváció, ami az elkövetőket hajtja – nos, ez a második részre több mint egy árnyalatnyit változott, itt sokkal hihetőbb a bűnösök cselekedete. A párbeszédek továbbra sem erősségei a könyvnek, de helyenként – főleg a Q-ügyosztály alagsori irodájában, azaz Carl, Assad és Rose között – nagyszerű humorral fűszerezi az író, és ezek üde foltjai a regénynek.
Gyanítom, hogy a skandináv krimi fogalmát egész pontosan még nem határozta meg senki, és könnyen lehet, hogy az is csak egy skatulyázás, miszerint a társadalmi bírálat egyféle kötelező velejárója annak a bűnügyi regénynek, amelyet svéd, norvég, dán, finn vagy izlandi szerző írt. Ha ez így van, akkor a Fácángyilkosok bizony kilóghat a sorból – vagy annyira árnyalt a társadalmi kritika, hogy én már nem is érzékeltem. Ez viszont szemernyit sem ront az összképen: a Q-ügyosztály második epizódja bizony érdekes és izgalmas krimi.