Knut Hamsun 1859. augusztus 4-én, a norvégiai Lom városában látta meg a napvilágot Knut Pedersen néven. Szegény parasztcsaládban nőtt fel, így iskoláztatására nem volt lehetőség, csupán néhány osztályt járt iskolába. Gyerekkorában cipészinasként, kereskedőinasként dolgozott, de később volt útépítő munkás, kőműves és segédtanító is. Már kamaszkorában írni kezdett, cikkei jelentek meg néhány vidéki újságban. Ekkor vette fel a Hamsun nevet a Pedersen helyett, annak a falunak a nevéről, ahová 3 éves korában költöztek (Hamsund).
Első regénye 1877-ben jelent meg a Den Gaadefulde: En Kjærlighedshistorie fra Nordland címen, egy évvel később pedig kiadták második regényát, a Bjørger címűt is, amelyben kísérletet tett az 1903-ban Irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Bjørnstjerne Bjørnson írói stílusának imitálására. A Bjørger szolgált később, az 1898-ban megjelent Victoria: En Kærligheds Historie című regénye alapjául.
Fiatalkori éveiben néhány évet Amerikában töltött utazással és alkalmi munkával. Az Amerikában élő skandinávok körében terjesztett anarchista nézeteket. Megtanulta az angol nyelvet, és ezt követően angolul is írt különböző újságokban. Eljárt könyvtárakba, klasszikus szerzők könyveit, társadalomtudományi és közgazdaságtani szakkönyveket olvasott. Amerikai élményeit Fra det moderne Amerikas Aandsliv (1889) című szatirikus művében írta meg. Később visszatért Európába, és Koppenhágában telepedett le, ahol bolti segédként dolgozott.
Hamsun 1898-ban feleségül vette Bergljot Göpfertet, akitől születet egy lánya, Victoria. Házasságuk 1906-ban véget ért. Három évvel később, 1909-ben ismét megházasodott, elvett egy nála 22 évvel fiatalabb színésznőt, Marie Anderesent. Négy gyerekük született, két fiú (Tore és Arild), és két lány (Elinor és Cecilia). Ez a házasság egészen Hamsun haláláig kitartott.
Irodalmi karrierjében az Európába való visszatérése után következett be az áttörés: koppenhágai évei alatt írta meg hosszú ideje tervezett regényét a szegénységről és az éhezésről Éhség címmel. Az 1890-ben megjelent regényt a norvég irodalom első valódi modern regényeként tartották számon. Hamsun regényét a nemzetközi irodalom egyik szaktekintélyének, Georg Brandes professzornak és irodalomkritikusnak mutatta meg, aki annyira kiemelkedőnek találta, hogy előbb megpróbálta megszervezni folyóiratokban, folytatásokban történő publikálását, majd kiadót keresett számára. A regény önéletrajzi ihletettségű: egy újságírásból megélni próbáló fiatalember küzdelme az életben maradásért a norvég fővárosban, Kristianában (Oslo svéd uralom alatti neve). Mivel írásait elutasítják, lakásából kiteszik, céltalanul bolyong a városban, az állandóan gyötrő éhsége pedig szinte az őrületbe kergeti. Hamsun regényének nemcsak a társadalmi háttere, hanem lélektani árnyaltsága is újdonságként hatott, és nem utolsó sorban stílusa, nyelvi gazdagsága és hangulatvilága is eredeti volt. Ezt követően megváltozott élete is, többé már nem kellett nyomorognia, hiszen írásait nemcsak a norvég, hanem a külföldi kiadók is várták. Szintén ebben a korszakban, 1894-ben született másik nagysikerű regénye, a Pán, amely egy lírai történet természet és ember kapcsolatáról, az ingatag idegállapotú Glahn hadnagy és a kacér Edvarda kisasszony közötti groteszk szerelmi viszonyon keresztül megjelenítve.
Knut Hamsun művészetére a civilizációval szembeni mély ellenérzés jellemző. Ezt korai műveiben általában egy kitaszított csavargó személye testesíti meg, aki agresszíven száll szembe a civilizációval, később az agresszivitás helyét átveszi a fiatalság elvesztése fölött érzett melankolikus lemondás érzése. Olyan műveit sorolhatjuk ide, mint a Livets Spil (1896) és az Aftenrøde (1896) drámái, valamint Őszi csillagok (1906), Benoni (1908) és Halk húrokat penget a vándor (1909) című regényei.
Erősen hitt a primitivizmusban, abban, hogy az emberi beteljesedés a földhöz kötődik. Műveiben nagyon gyakran találkozhatunk a természeti világ, a norvég erdő és partvidék lelkes ábrázolásával. Ennek köszönhetően kapcsolatba hozzák a panteizmus néven ismert irányzattal, amely az Istent és a világot azonosnak tekinti. Hamsun számára az emberiség és a természet között egy szoros, olykor misztikus kapcsolat létezik. Ez a kapcsolat karakterei és természeti környezetük között erőteljesen jelentkezik már említett Pán, valamint később, az Áldott anyaföld című regényében. Ez utóbbi 1917-ben született és meghozta számára a legnagyobb irodalmi elismerést: 1920-ban az Irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki érte. A regény egy otthont és családot teremtő fiatal paraszt házaspár emberségének és büszke tragikumának története, az emberi megmaradás és megélhetés kortól és mindenféle külső befolyástól mentes örökérvényű példája.
Későbbi műveiben az egyéni karakterek helyett előtérbe kerül a civilizáció elleni szélesebb támadás: az Áldott anyaföld előtti művei közül a Tékozlók (1913), Tóbiás király városa (1915) és Az új nemzedék (1915) sorolható ide, azt követően pedig a Csavargók (1927), A világ vándora (1930), Az élet megy tovább (1933) és A kör bezárul (1933) című regényei.
Knut Hamsun irodalmi hatása vitathatatlan, sokak szerint gyökeresen újította meg a prózaírást, sok író őt tartja a modern regény megalkotójának. Olyan írókra volt nagy hatással, mint Thomas Mann, Herman Hesse, Franz Kafka, H.G. Wells vagy Isaac Bashevis Singer. Utóbbi „a modern irodalom atyjának”, VII. Haakon norvég király pedig „Norvégia lelkének” nevezte. Hetvenedik születésnapján ugyanúgy ünnepelte Thomas Mann, mint Makszim Gorkij, George Bernard Shaw pedig a következő mondatban fejezte ki tiszteletét iránta: „műveletlen emberben ilyen óriási műveltségű még nem volt„.
Megítélésén sokat rontott politikai szerepvállalása: az 1930-as évek közepétől a nemzetszocializmus nyílt támogatójává vált szóban és írásaiban is. Már korábban is a német kultúra nagy tisztelője volt – ezzel szemben ellenezte a brit imperializmust és a szovjet kommunizmust – és már az első világháborút követően is szimpátiával tekintett a nemzetszocializmus felemelkedésére. Amikor azonban Norvégia 1940-es német megszállására is lelkes együttérzéssel tekintett – mintegy a norvég függetlenség brit megszállással szembeni védelmezőjét látva a németekben –, támogatta a kollaboráns norvég kormány vezetőjét, Vidkun Quislinget, majd 1943-ban személyesen is találkozott Adolf Hitlerrel és bukása után az Aftenposten című lapba nekrológot is írt róla, sokak ellenszenvét kiváltotta. Műveit több ezer norvég küldte vissza tanyájára, többen pedig elégették azokat. A háború után egy ideig pszichiátriai megfigyelés alá került, miután egy pszichiátriai jelentés „tartósan korlátozott szellemi képességeket” állapított meg nála, végül 1947-ben bíróság elé állították hazaárulás vádjával. Ezt később visszavonták pszichikai állapotára hivatkozva, ennek ellenére vagyonelkobzásra ítélték, és élete hátralevő részét szegénységbe élte le. 1949-ben, 90 éves korában megírta utolsó regényét Benőtt ösvényeken címmel – ezzel is igazolva szellemi frissességét és cáfolva a pszichikai állapotára vonatkozó szakvéleményeket –, amelyben megpróbált magyarázatot adni a megszállás alatti szerepére.
Knut Hamsun 1952. február 19-én hunyt el Grimstadban. Hamvait Nørholmban található otthonának kertjében földelték el. A róla alkotott kép halálát követően is sokáig negatív volt, hosszú időnek kellett eltelnie, míg öregkori politikai szerepvállalása ellenére irodalmi érdemeit elismerték és ez alapján ítélték meg. Ennek ellenére még ma is nagyon ellentmondásos a megítélése, jól jelzi, hogy Norvégiában mindössze hét településen viseli utca a nevét – több helyen is megakadályozták a névadást –, és hogy a születésének 150. évfordulójára szervezett ünnepség is eléggé visszafogott volt. 2009-ben avatták fel gyermekévei színhelyén, Hamarøyben a Hamsun Központ névre keresztelt múzeumot, ami miatt számos támadás érte Norvégiát, elsősorban zsidó szervezetek és Izrael részéről. A norvég kormány azzal védekezett, hogy lehet egy írót ünnepelni anélkül, hogy politikai nézeteit elfogadnánk.
Forrás: a Wikipédia róla szóló magyar és angol szócikkei; Magyar Elektronikus Könyvtár