Az atombomba történetét úgy még feltehetően nem vetette papírra senki, mint a német Hubert Mania. Ez az a fajta könyv, amelyet az olvasójától függően rém unalmasnak és minden idők legizgalmasabbjának is kikiálthatunk. Ha az olvasótól függetlenül vizsgáljuk, akkor a tökéletes tudományos munka illik rá a legjobban.
Hubert Mania majdnem Ádámmal és Évával kezdi az atombomba történetét. Minden idők legpusztítóbb fegyverének keletkezését igen korai eseményekkel kezdi mesélni, és visszamegy az időben egészen addig, amikor 1789-ben, a francia forradalom évében Martin Heinrich Klaproth német kémikus a szurokércben felfedezte az urániumot – amelyet aztán a nyolc évvel korábban felfedezett Uránusz bolygóról nevezett el. Aztán valamivel több mint egy évszázadot ugrunk előre a történelemben, 1895 novemberéig, amikor Dr. Wilhelm Conrad Röntgen felfedezte a röntgensugarakat. 1896-ban, egy évvel később Henri Becquerel francia (későbbi Nobel-díjas) fizikus felfedezi, hogy az urán olyan sugarakat áraszt magából, amely a röntgensugárzáshoz hasonlítható. Itt jön a képbe Marya Sklodowska, a későbbi Nobel-díjas Marie Curie, a radioaktivitás lengyel származású úttörő kutatója, aki a szurokércben, az urán kivonása után, Klaproth után több mint száz évvel további sugárzó elemeket talál, például a polóniumot, amelyet szülőhazája, Lengyelország tiszteletére keresztel el polóniumnak.
Hubert Mania egy fizikust is meghazudtoló részletességgel tárja fel a radioaktivitás úttörőinek munkáját. Megdöbbentő részleteket közöl abból a korból, amikor még maguk a fizikusok sem tudták, hogy mire bukkantak – hogy mennyire veszélyes anyagokkal dolgoznak! –, amikor például Walkhoff, Giesel, a Curie házaspár, majd több más fizikus és kémikus is a saját bőrén mérte az újonnan felfedezett elemek sugárzását, súlyos égési sérüléseket szerezve maguknak, vagy amikor az amerikai US Radium dolgozói ecsettel festették a rádium, víz, ragasztó és cink-szulfid speciális vegyületét az órák számlapjára, hogy az a sötétben is világítson, s az ecsetet időnként a szájukkal hegyesítették újra; a gimnazista lányok között olyan is akadt, aki kezét, száját és a szemét is kifestette a színtelen, szagtalan és íztelen vegyülettel, hogy este meglephesse a szeretőjét, ha lekapcsolják a lámpát.
Mania végigvezeti az olvasót az atomkutatás első évtizedein, részletekbe menően tárgyalja azokat a vitákkal és lázas kutatásokkal teli éveket, amelyek során a századfordulónak, majd a huszadik század első évtizedeinek fizikusai a legparányibb elemi részecskét, az atom felépítését vizsgálták. Kiderül, hogyan jutottak arra, hogy az atommagban protonok és neutronok vannak, hogy a mag hasítható, és hogy ekkor óriási mennyiségű energia szabadul fel. A könyv lapjain olyan illusztris személyekkel találkozunk, mint Albert Einsten, Niels Bohr, Hans Geiger és Walter Müller (a Geiger-Müller-számláló feltalálói), Enrico Fermi, Werner Heisenberg, majd a későbbiekben Teller Ede, Lise Meitner, Szilárd Leó vagy Robert Oppenheimer.
A német szerző nyomon követi a harmincas és negyvenes évek atomkutatásait, a szakadást, amelynek során egyes német és zsidó kutatók Hitler birodalmából menekülni kényszerülnek, mások kompromisszumot kötve maradnak, s a morális megfontolást háttérbe szorító erős tudományos kíváncsiságukkal igazolják azt, hogy szuperfegyvert készülnek adni egy bűnöző rezsim kezébe. A könyv nem a Hirosimára ledobott bombával ér véget, hanem az új-mexikói Alamogordo mellett 1945. július 16-án felrobbantott kísérleti plutónium bombával. Az atombomba megszületett, működését sikeresen tesztelték, függöny.
Az 1954-ben született Hubert Mania germanisztikát és filológiát tanult, irodalmi munkásságát népszerű tudományos munkák fordításával kezdte, majd a német matematikusról, Gaussról és Stephen Hawkinsról írt életrajzot. Gondolom, hogy ezek tükrében senki sem kételkedik abban: Mania tudja, mit jelent az alaposság. A rengeteg nevet és eseményt, a számtalan fizikai- és kémiai elméleti fejtegetést felvonultató mű fizikus hallgatóknak csemege, amelyet szó szerint képtelenek lesznek letenni a kezükből – másnak viszont akár unalmas is lehet. Ha a mindennapjaid nem a kvantumelméletről szólnak, Bohr bolygómodellje vagy az alfa-sugárnyaláb nem hoznak lázba, akkor Mania könyvét nagy valószínűséggel unalmasnak fogod találni. Jól tudta ezt maga a szerző is, és finom, apró anekdotákat szúrt a sorok közé, rövid, ám velős életrajzi elemeket szőtt bele, így aztán a figyelmes olvasó érdekes adalékokat tudhat meg a korábban felsorolt nagy fizikusok némelyikéről.
Én személy szerint folyton azt vártam, hogy egyszer majd csak elhagyjuk a laboratóriumokat és a fizikusok (csak számomra!) unalmas társaságát, és a radioaktív elemek káros hatásairól is olvashatok, arról, miként formálták át a társadalmat ezek a “kétélű” anyagok – egyrészt óriási energiaforrást, másrészt az élőlényekre káros sugárzást és egy pillanat alatt százezrek halálát hordozó fegyvert jelentenek –, de mindhiába vártam, hogy Mania végre felfedi például a Manhattan-projekt politikai hátterét, a titkosszolgálatok szerepét, azt a versengést, amit az atombomba előállítása a laborokon kívül kiváltott. Mindez azonban az én hibám, az olvasóé – mást vártam, mint amit a cím is sugall: Az atombomba története. Mania mindvégig ehhez tartja magát, az atombomba (szigorúan tudományos) történetét meséli el, azt viszont hibátlanul.