Ez a három év fordulóponttal kezdődik Móricz Zsigmond életében, egy ideig özvegyen él, aztán másodszorra is megnősül, és az új feleséggel új korszak következik be életében. 1926-ban már elismert regényíró, akinek pár színműve is megjelent. A két felesége két különböző hatással volt életére: „Első feleségem regényírót csinált belőlem. Valósággal kinevelt rá, mert én álmodozva néztem az életet, ő volt az, aki megtanított embereket megfigyelni. (…) A második szenvedélyesen vágyik a színpad után, s érti a mesterségét.” (372. old.) Talán ezért van az, ő legalábbis erre vezette vissza, hogy 1929-ben csak színműveket írt, csak a színháznak dolgozott szenvedélyesen. Holics Janka és Simonyi Mária két teljesen különböző egyéniség, ezért Móricz élete is teljesen más irányt vett a második feleségével együttélve.
Az irodalomtanárok általában azzal küszködnek, hogy a gyermekek megtanulják elkülöníteni a szerzőt és az egyes szám első személyben beszélő narrátort, a napló esetében ez nem probléma, nyugodtan mondhatjuk, hogy Móricz így látta a világot. Kiderül, hogy ő is ember, és neki is szinte állandó problémája volt a pénz. Családjának eltartása teherként nehezedett rá, és a budapesti és leányfalusi házak fenntartása mellett, testvérei, rokonai is állandóan pénzt kértek a híres rokontól.
A naplótól számon szoktuk kérni az őszinteséget: ebben sincs hiány, mert nemcsak anyagi gondjait osztotta meg a naplójával, hanem a nászút és a házasélet pikáns részleteit is.
Számos alkalommal járt a magyar határon túl, de mindig a magyar ember szemével nézte az ottani társadalmat, és egy nagyon erős pesszimizmus jellemzi: a magyar általában alulmarad a fejlett országokhoz képest, és a jövőben sem látott reményt a civilizáció, a gondolkodásmód megváltoztatására. Mégis a magyar a legkiválóbb, a legjobb számára. Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztőjének halála után könnyhullatással vallja, hogy nem tud külföldre menekülni, még a könnyebb anyagiak reményében sem.
Az 1929-es évben érte meg az ötvenedik születésnapját. Ennek az évnek az anyaga a legrészletesebb, szinte minden napról beszámolt, kommentált, magyarázott, és reflektált az eseményekre. Szülőfalujának ünneplése ez alkalomból távol állt tőle, fizikailag ugyan ott volt, de látta a sok értetlen parasztot, egyszerű embert, akinek ő tulajdonképpen nem jelentett semmit, és ez elkedvetlenítette. Emiatt kiürült számára a nagy felhajtással, ünnepi beszédekkel megszervezett esemény.
Ebben az évben a színháznak írt csupán, többen meg is jegyezték, hogy csak nem lett komédiás a nagy Móricz Zsigmond. Szenvedélyesen be akarta vinni az életet a színpadra, és sokszor elcsüggedt, ha a színészek nem voltak képesek kibújni a karakterükből, és egyszerűen az életet élni a színpadon. Nagyon sokat küzdött a rendezőkkel, színészekkel, figyelte a darabok nézettségét.
Az év vége felé megszervezte a Pannónia Kört, ahol összegyűltek a kor általa fontosnak tartott irodalmárai. Sosem tartotta magát szervezőnek, és mégis ezáltal a kör által a Nyugat szerkesztésének monopoliumát akarta megszerezni Osvát Ernő halála után. Érdekes olvasni a véleményét az irodalmi élet akkori főszereplőiről: Babits Mihályról, Fenyő Miskáról, Ignotusról, stb.
A szerkeztő alapos munkájáról tanúskodik, hogy a naplókat követi egy majdnem kétszáz oldalas jegyzetapparátus, ahol felold minden lehetséges rébuszt, megmagyaráz minden utalást, kapcsolatrendszert, és minden egyes leírt névhez életrajzi mutatót csatolt. A kötet óriási munkát rejt, amit érdemes végigolvasni, mert terjedelme ellenére képes fenntartani a figyelmet.