Próbálni gyűl össze a Keleti Finn Diákszövetség Énekkarának egy csoportja Helsinki külvárosában, Vuosaariban – egy céges bulin kellene énekeljenek, de aztán a dolgok úgy alakulnak, hogy az egyik kórustag temetésén fognak kántálni. Jukka Peltonent ugyanis valaki a stégnél egy baltával alaposan tarkón csapta. Megjelenik a helyszínen Leena Lehtolainen Miss Marple-je, és nyomozni kezd.
Lehtolainen Miss Marple-jét Maria Kallionak hívják, helyettesítőként dolgozik a Helsinki Rendőr-főkapitányság Bűnűgyi Osztályának Erőszakos Bűncselekmények Részlegénél, a városban többnyire villamossal vagy busszal utazik, mint Maigret felügyelő (bár néha a kerékpárt is igénybe veszi), és a saját dolgozóasztala mellett ülve Philip Marlowe-nak képzeli magát. Mindezek ellenére egyáltalán nem lehet azt állítani, hogy a regény központi figurája nem eredeti, s hogy Lehtolainen csak összegyúrta már létező karakterek különböző tulajdonságaiból, mert Maria Kallio igenis különös és egyedi. A történetről ugyanez viszont már nem mondható el ennyire egyértelműen. A kórus Jukka nyaralójában gyűlt össze a tengerparton; Jukkával éjszaka végzett a gyilkos, és más nem fordult meg a nyaralónál, tehát az elkövetőt ebben a szűk csoportban kell keresni. Ezen a síkon tényleg olyan az egész, mint egy a sok Agatha Christie-regény közül: csak ki kell kérdezni mindenkit, és rámutatni a gyilkosra. Persze az ügy messze nem ilyen egyszerű. A kihallgatások során a felszínre kerülnek elfojtott indulatok és elhallgatott kapcsolatok, kiderül, hogy nem mind arany, ami fénylik, hogy Jukka igazi szoknyavadász volt, a kórusból többen nehezteltek rá emiatt, és szinte mindenkinek van takargatnivalója. Lehtolainen ráadásul csavar egyet a történeten, és megfűszerezi egy kevés droggal, alkohollal és prostítúcióval.
A történetet egyes szám első személyben meséli el a rendőrnő, és Lehtolainen beavat a főszereplő gondolatmeneteibe is: az olvasó mindvégig látja, hogy merre halad a nyomozás, mire következtet Kallio a vallomások alapján, időnként el is ismétli az addigi eredményeket, és csak annyit titokzatoskodik, amennyi még nem ártalmas, és nem támad az az érzése az olvasónak, hogy átaludta azt a fejezetet, amikor a főhős rájött a megoldásra.
Egy korábbi krimi kapcsán már írtam, hogy feltehetően még senki sem fogalmazta meg egészen pontosan, mitől skandináv egy krimi – de a legtöbbre jellemző, hogy az általunk, közép- és kelet-európaiak által idillinek hitt skandináv életformát a maga hűvös, rideg valóságában ábrázolja, s ezeket a regényeket általában mély társadalombírálat jellemzi. Lehtolainennél eléggé árnyalt ez a társadalomkritika, az idegengyűlölettel, a szélsőjobbal egyáltalán nem foglalkozik, a többit pedig már másoktól is tudjuk: hogy a drog ott is komoly problémát jelent, s hogy Skandináviába a Baltikumból árad; hogy északon is mindennaposak az erőszakos cselekmények; hogy egy nőnek ott is előítéletek halmazával kell megküzdenie, ha rendőrnőként egy gyilkossági ügyet próbál megoldani. (Annyit hadd tegyek hozzá: az talán megdöbbentő, hogy mindez már 1993-ban is így volt a finneknél – a regényt Lehtolainen ugyanis akkor írta.) Finnországról eddig ezeket nem tudtuk, most már ez is világos. Ha másra nem, arra mindenképp jó volt Lehtolainen könyve, hogy a skandináv krimi-kínálatot színesebbé tegye. S az is beigazolódott, hogy a finnek tényleg vedelnek – nem arról van szó, hogy csak Kimi Räikkönen kivétel.