Johan Theorin: A falon túl

Írta : Johan Theorin
Eredeti cím : Skumtimmen
Eredeti kiadás : 2007
Magyar cím : A falon túl
Fordította : Dobosi Beáta
Kiadó : Animus Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 349
75
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Julia Davidsson Göteborgban él. Elvált, alkoholproblémákkal küzd, ápolónőként dolgozik, de mivel pszichiátriai kezelés alatt áll, több hónapja betegszabadságon van és segélyekből él.  Egy húsz évvel korábbi tragédia még mindig beárnyékolja életét: 1972. szeptemberében Öland szigetén eltűnt hatéves kisfia, Jens, aki azóta sem került elő. A nő számára az a legborzasztóbb, hogy nem tudja, valójában mi is történt kisfiával. Így amikor apja, az öregotthonban élő Gerlof felhívja, hogy egy különös küldeményről számoljon be – egy feladó nélküli borítékban barna, gumitalpú bőr gyerekszandált kapott, amelyet fehér cérnával varrtak meg –, Julia számára felbolydul a világ: Jens egy ilyen szandált viselt az eltűnése napján. Hosszú évek után tehát ez az első nyom a gyerek eltűnésével kapcsolatban, így nem véletlen, ahogy azonnal a szigetre siet.


Húsz év nemcsak az emberek, hanem az Öland sziget életében is hosszú idő, Julia azzal szembesül, hogy gyerek- és ifjúkorának helyszíne hanyatlásnak indult. Az emberek elöregedtek, a falvak és városok kihaltak, a nyári turistaszezont kivéve a szigeten alig van élet. Csak egyvalami nem változott: egyfelől a sziget megnyugtató szépsége, másfelől az alvar, a sziget jó részét elfoglaló pusztaság nyomasztó hangulata. Az apjától kapott információk alapján Julia kutakodni kezd a múltban, mint ahogy teszi azt a nyolcvanéves Gerlof két barátjával, Ernst Adolfssonnal és John Hagmannal együtt. Az öregek által összegyűjtött mozaikdarabkák szerint minden jel arra mutat, hogy Jens eltűnéséhez köze lehet egy Nils Kant nevű férfinak, aki valamikor a szigeten élt, de egy rendőrfelügyelő meggyilkolása miatt Dél-Amerikába szökött. Az egyetlen bibi a dologban, hogy Nils Kant a gyerek eltűnésekor halott volt, legalábbis Dél-Amerikából a hatvanas években hazaszállították holttestét és eltemették a templom melletti temetőben.

Julia és Gerlof kutakodását derékba töri Ernst Adolfsson halála: a kőfaragóként dolgozó férfit a házától nem messze található kőfejtőben találják meg egy szikla alá temetve. Balesetnek tűnik, feltehetően lezuhant, és magával sodorta egyik faragványát. Csakhogy Gerlof Davidsson és John Hagman ezt másképp gondolja. Mik azok az apró részletek, amiket az öregek eltitkolnak Julia elől? Ki az, akit zavar, hogy ennyi év után Julia és apja ismét a múltat bolygatja? Mi az igazság Nils Kant halála körül, valóban az ő holttestét hantolták el? Mi történt a falon túl, a végeláthatatlan alvaron azon a különösen ködös szeptemberi napon, amikor a kisfiú eltűnt? Túl sok a kérdőjel és nagy a homály az ügyben, azonban húsz év elteltével is vannak, akikben elevenen élnek az emlékek és akik tudják a választ…

Az 1963-ban született svéd Johan Theorin Göteborgban él és újságíróként, illetve íróként dolgozik. A falon túl az első, 2007-ben megjelent regénye, amellyel elnyerte a Svéd Krimiakadémia legjobb elsőkönyvesnek járó díját és a Brit Krimiírók Szövetségének New Blood Dagger-díját (korábban John Creasey Emlékdíj), amit szintén elsőkönyvesek számára ítélnek oda. Második regényéért (Nattfåk, 2008) már a Svéd Krimiakadémia legjobb regénynek járó díját is megkapta 2008-ban, 2009-ben pedig az Üvegkulcs-díjat és 2010-ben a Nemzetközi Dagger-díjat is begyűjtötte. Egyszóval ígéretesnek tűnő íróról van szó, akire a későbbiekben érdemes lesz odafigyelni.

A falon túl című regényének az erőssége elsősorban a hangulatában és az Öland szigetek lakói – múltbeli és jelenbeli – életének ábrázolásában rejlik. Engem maga a  sztori különösen nem nyűgözött le, nagyon sokáig túlságosan is „lassú sodrásúnak” éreztem – a kifejezést maga a szerző (fordító) használja egy Julia által olvasott könyvre, de saját regénye kapcsán is találónak éreztem –, hiszen nem túlzás azt állítani, hogy oldalakon keresztül szinte semmi érdemleges nem történik. A hangsúly magára a szigetre, a lenyűgöző tájra, az ott lakókra és életmódjukra, az egyszerű emberi kapcsolatokra került, ezek bemutatását nagy részletességgel végezte el a szerző. (Nem véletlen, hiszen a Balti-tengerben található szigeten éltek édesanyja felmenői, egyszerű emberek – halászok, földművesek, hajósok –, így mondhatni első kézből merítette az információkat.)

A cselekmény igazából csak a regény utolsó harmadában gyorsul fel, akkor kezdenek sűrűsödni az események és kibontakozni a részletek. Az ezt megelőző részekre jellemző monotóniát igazából az sem képes megtörni, hogy mindvégig ott fut egy párhuzamos, múltbeli cselekményszál, amelynek középpontjában Nils Kantot találjuk: egy fiatalkori balhéjával kezdődően, egy II. világháború idején elkövetett bűncselekményén, majd a már említett rendőrgyilkosságon és menekülésén keresztül követhetjük egészen Dél-Amerikáig. Sokáig zsákutcának éreztem ezt a szálat, pontosabban nem tudtam hová tenni, és előbb reménykedtem, majd egyre biztosabb voltam benne, hogy a végén következnie kell egy csavarnak, egy csattanónak, ami majd megvilágítja a dolgokat. Ez utóbbi nem maradt el, és ezzel kiegészülve vált teljes egésszé és igazán élvezhetővé a könyv. Amely nem a szó szoros értelmében vett krimi, hiszen végül maguk az események elsikkadnak a karakterek – akik egyébként teljesen hétköznapiak, ráadásul még a skandináv krimikre jellemző sorozathős nyomozó is hiányzik közülük –, vívódásaik és titkaik, a környezet és a hangulat forgatagában. A végére már korántsem az a lényeg, hogy mi történt évtizedekkel ezelőtt, hanem sokkal inkább az, hogy mi vezérelte az egyes szereplőket abban, hogy megtegyék, amit megtettek. Mert a bűnökön többen osztoztak, és még hogyha az indítékok eltérőek is voltak, a felelősség közös, így tehát a bűntudaton is osztozniuk kell.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •