Laura Hillenbrand: Rendíthetetlen

Írta : Laura Hillenbrand
Eredeti cím : Unbroken
Eredeti kiadás : 2010
Magyar cím : Rendíthetetlen
Fordította : Illés Róbert
Kiadó : Cartaphilus Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 496
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

A krónikus fáradtság szindrómában szenvedő, mindössze 45 éves Laura Hillenbrand rátalált a második világháború minden bizonnyal legelképesztőbb történetére. Louis Zamperini az atlétikai pályáról került az Egyesült Államok Légierejéhez, a hadnagyi rangig vitte, repülős bombázóként szolgált a Csendes-óceán térségében, majd 1943 májusában lezuhant az óceán fölött. 47 napig sodródott a vízen, aztán japán hadifogságba esett, és 25 hónapnyi fogság után szabadult. Hillenbrand második könyve több mint hárommillió példányban fogyott világszerte, magyar nyelven kétségkívül ez a 2012-es év könyvszenzációja.


Louis Zamperini 1917. január 26-án született a New York állambeli Oleanben; olasz bevándorlók második fiúgyermekeként jött a világra egy négygyermekes családban, és két éves volt, amikor a család az angolul egyáltalán nem beszélő Louis-val a kaliforniai Torrance-be költözött. A bátyja, Pete vitte ki a sportpályára, hogy Louis a sok lopás helyett valami értelmesebb elfoglaltságra találjon – így kezdett szaladni, és szinte észrevétlenül lett a futás megszállotja. 1936-ban a berlini Nyári Olimpiai Játékokon nyolcadik helyen végzett az 5000 méteres távfutáson, és gyorsaságával az egész világ figyelmét felkeltette. Maga Adolf Hitler is kezet rázott vele a versenyszám után. Óriási sportkarrier előtt állt, az 1940-es olimpiai játékok egyik nagy esélyese lehetett volna – ám kitört a háború, Louis bevonult a seregbe, és ezzel megváltozott az egész élete.

Zamperini a Pearl Harbor elleni támadást követően a csendes-óceáni hadszíntérre került, és bombázótisztként több bevetésen is részt vett. 1943. május 27-én egy leharcolt, rossz állapotban levő repülőgépet használva egy eltűnt bombázót kerestek az óceán fölött, de a gép nem bírta az utat, és belezuhant a vízbe. A becsapódást hárman élték túl, közöttük volt Louis is. A repülőgép mentőcsónakjában 47 napon át sodródtak az óceáni áramlatokkal, élelem és víz nélkül, miközben a csónakot cápák hada kísérte. A 47. napon a Marshall-szigeteknél japán hadifogságba estek (ekkorra már csak ketten éltek), és Louis számára megkezdődött az igazi tortúra. Néhány nap után azt kívánta, bárcsak újra a mentőcsónakban lehetne, élelem és víz nélkül, cápákkal körülvéve. A japán hadifogolytáborok ugyanis hírhedten kegyetlenek voltak.

Louis előbb a Kivégzések Szigetére került, ám ezt megúszta – őt és Philt kivételesen nem végezték ki. (A könyvből a későbbiekben az is kiderül, hogy miért.) Innen egy olyan fogolytáborba vitték, ahol olyan amerikai foglyokat tartottak, akiktől a japánok fontos katonai információk megszerzését remélték. A tábor hivatalosan nem létezett, a japánok tehát úgy érezték, hogy nem kötelesek betartani az 1929. július 27-én a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozóan Genfben kötött Egyezmény paragrafusait. A táborban síri csend honolt, az amerikai foglyok fejlesütve álltak egész nap. Tilos volt beszélni, tilos volt egymásra nézni, bármilyen szinten kommunikálni. Később kiderült, hogy a japánok  azokban a táborokban sem tartották be a genfi Egyezményt, amelyek szerepeltek a Nemzetközi Vöröskereszt nyilvántartásában.

Louis-ra a hadifogság legnehezebb része még csak ezt követően várt: a Tokió melletti fogolytáborban találkozott a Madárral, Mucuhiro Vatanabéval, egy kegyetlen, szadista, feltehetően beteg, pszichopata japán tizedessel, aki nemes egyszerűséggel elhatározta, hogy megtöri Louis-t. Naponta megverte, a nadrágtartója csatjával az eszméletvesztésig ütötte, válogatott módszerekkel kínozta, de a Madár a többiekhez sem volt kíméletesebb. 1944. március 2-án, alig két hónappal azt követően, hogy a Madárt elhelyezték a táborból, Louis is új táborba került, a Japán nyugati partvidékén fekvő Naoecuba. Mint kiderült, korábban ide vezényelték Mucuhiro Vatanabét is.

Hillenbrand írását csak dícsérni lehet, az írónő remek érzékkel meséli el a második világháború talán legelképesztőbb történetét. Rengeteg anyag felhasználásával tárja fel Zamperini életét (a könyv végén a Köszönetnyilvánításban azt is megemlíti, hogyan ellenőrizte a tengernyi adatot), hihetetlen aprólékossággal részletezi például Zamperini körideit a sportkarrierjéből, de soha nem tűnik száraznak a beszámoló, mindvégig regényszerű marad. Hillenbrand nagyon jól adagolja a feszültséget: amikor már azt hinnénk, hogy ennél több szenvedést már nem képes elviselni egy emberi lény, akkor kiderül, hogy még mindig van egy újabb fejezete a földi pokolnak. Ami viszont még ennél is zseniálisabb – már ha szabad jelen esetben ezt a kifejezést használni -, az maga a történet, az, ami Louis Zamperinivel megesett. Az emberi akarat és a méltóság diadalának igaz története tulajdonképpen több síkon is értelmezhető, és érezni, ahogy Hillenbrand finom árnyalatokként ezeket sejteni engedi – de talán az is érezhető, hogy mindezt maga Zamperini mondta a szerző tollába. Louis a nyílt vízen eltöltött 47 nap alatt egyszer, a szomjúságtól már haldokolva azt suttogta: Ha megmentesz, örökké szolgálni foglak. Ugyanezekben a napokban történt meg, hogy a mentőcsónak az egyenlítő körüli vizek hátborzongató mozdulatlanságába sodródott, s a szélcsendben fényesen ragyogott a kristálytiszta vízfelszínen az égbolt. Louis-t lenyűgözte a csend, megfeledkezett szomjúságról és éhségről, csak hálát érzett, és elhitte, hogy “az őt körülvevő világ egy végtelen hatalmú, jóságos kéz műve”. Louis-nak ezt adta a sors: a halál küszöbén egy pillanatot, amikor mindent megértett; a lehetőséget, hogy felajánlkozhasson (ha megmentesz, örökké szolgálni foglak); a lehetőséget, hogy a keresztet cipelje, hogy szembenézzen a gonosszal; erőt, hogy a földi poklot elviselje; emberséget, hogy emelt fővel, méltósággal tűrje a rá kiszabott szenvedést; és lehetőséget arra, hogy visszapillantva mindezt átlássa: a háború után évekig gyötörték a rémálmok, flashback élmények hatására újra és újra átélte a fogolytáborok borzalmait, míg aztán egy prédikátor sátrában az volt az utolsó flashback élménye, hogy a mozdulatlan tengeren a szomjúságtól feldagadt ajkakkal azt suttogja: Ha megmentesz, örökké szolgálni foglak. Louis megmenekült, és hosszú életet kapott, hogy a történetét mindenkinek elmondhassa. Louis Zamperini jelen sorok írásakor 95 éves, a korához képest jó egészségnek örvend, és Hollywood-ban él.

A könyv 2010-ben az év angol nyelvű könyvszenzációja volt, a New York Times sikerlistájának élére került, a Times az év legjobb könyvének választotta – akkor, év végén mi is szóltunk a Rendíthetetlenről.

Megjegyzés: Louis Zamperini 2014. július 2-án hunyt el Los Angeles-i otthonában. A halálát tüdőgyulladás okozta. Louis Zamperini 97 éves volt.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •