1592 – London. Angliát a fekete halál, a pestis közeledte fenyegeti. Erzsébet királynő udvarával vidéki birtokainak egyikére készül a pusztító kór elől. Ilyen körülmények között kap megbízatást a korábban hírszerzőként, jelenleg iskolamesterként dolgozó John Shakespeare, a királynő egyik fiatal kedvencétől, Robert Devereux-től, vagyis Essex grófjától. A gróf ír származású alattvalója, az erőszakos és korántsem bizalomgerjesztő Charlie McGunn révén kéri meg – vagy inkább utasítja – Shakespeare-t, hogy kutassa föl az amerikai partok mentén található Roanoke sziget, Angliából kitelepült, majd nyomtalanul eltűnt telepeseinek egyik lehetséges túlélőjét, Eleanor Dare-t, akit Londonban láttak felbukkanni. A megbízatás mögött hatalmi harcok állnak: a roanoke-i betelepítés egyik szervezője, Sir Walter Raleigh kegyvesztetté vált a királyi udvarban, és amennyiben sikerülne igazolni az expedíció kudarcát, Esexx grófja végleg leszámolhatna riválisával.
Mintha ez a megbízatás nem okozna elég fejtörést számára, Shakespeare egy másik nagy befolyású nemestől is feladatot kap: ezúttal a titkos királyi tanácsnok, Sir Robert Cecil kéri meg arra, hogy segítsen egy királynő elleni összeesküvés felderítésében és megakadályozásában, amiben gyanúja szerint Essex grófjának is szerepe van. Mivel teljes mértékben lojális uralkodónőjéhez, elvállalja ezt a megbízatást is. Pedig nincs éppen a legkönnyebb helyzetben, hiszen látszólag két tűz közé szorult a két rivális nagyúr megbízatásának köszönhetően. Emellett ott lebeg családja fölött a királyi főügyész-hóhér, Richard Topcliffe árnyéka, aki brutális hajtóvadászatot folytat a katolikusok ellen és alig várja, hogy lecsaphasson Shakespeare „pápista” feleségére, Catherine-re, továbbá meg kell védelmeznie felelőtlen öccsét, William Shakespeare-t is, akit rossz kezekbe jutott szerelmes versei könnyen a hóhér kezére juttathatnak. Nem utolsósorban pedig egy kettős öngyilkosságnak álcázott gyilkossági ügy nyomozásába is belekeveredik.
Szerteágazó küldetésében a segédje, Csavartláb Cooper a hű társa, aki átvállalja tőle a nyomozás egy részét. Csakhogy a háttérben sokkal bonyolultabb összeesküvés van kibontakozóban, mint gondolták volna, a sötét indítékok és udvari intrikák, a trónért és a hatalomért folytatott ádáz és aljas harc kereszttüzében családjuk és saját életük is egyre nagyobb veszélyben van, az idő pedig egyre fogy. Csak saját leleményességükre és némi szerencsére – illetve egy-két nem várt támogatóra – számíthatnak, bízva abban, hogy hamarabb elérik céljukat, mint ellenségeik. Küldetésük versenyfutás az idővel, hiszen vesztük a trón vesztét eredményezheti, és fordítva, ha bukik a királynő, nekik sem lesz maradásuk.
A Bosszúálló Rory Clements John Shakespeare-sorozatának második könyve. A regény cselekménye öt évvel az első kötet, a Mártír története után, vagyis 1592-ben játszódik. Angliában 2010-ben jelent meg, még abban az évben elnyerte a műfaj egyik legrangosabb elismerését, a Brit Krimiírók Szövetsége (Crime Writer’s Association) által alapított Ellis Peters Historical Dagger-díjat, amelyet a legjobb történelmi kriminek ítélnek oda évente. Magyar fordításban az Agave Könyvek gondozásában jelent meg.
A Bosszúálló nem véletlenül lett az olvasók és kritikusok kedvence, ugyanis Clements egy olyan írói tehetségről tesz tanúbizonyságot, amely mellett garantált a siker. Maga a korszak, amelyben elhelyezi Shakespeare-sorozatának regényeit, igencsak hálás, hiszen az angol történelem, egyik legizgalmasabb korszakainak egyike: a Tudorok kora. Clements érdeme elsősorban abban rejlik, hogy igen hitelesen és jól dokumentált módon képes megrajzolni a XVI. század végi Anglia uralkodó köreinek és egyszerű polgárainak – kereskedők és kézművesek, koldusok és utcalányok – az életét, mindennapjait, kiváló korabeli hangulatot teremtve. A regényben felvonultatott számos valós történelmi szereplő mellett olyan karaktereket alkotott, akik hitelességükkel szervesen illeszkednek a cselekménybe. Emellett nagyon jól egyensúlyoz a nyomozás, a szerelem és testiség – helyenként kendőzetlenül és szókimondóan ábrázolva –, a kaland és leíró részek között, illetve olyan természetességgel vált át az udvari játszmák, a csapongó mulatozások és tivornyák világából a bűzös utcák, lepusztult fogadók, a pestistől fenyegetett nyomor világába, hogy szinte ott érezzük magunkat hősei körében. A regény egyetlen hiányossága talán az, hogy túl sok váratlan fordulatot nem tartalmaz és – lévén, hogy a szerző a történelem eseményeihez hű marad – a végkimenetel sem tartogat különösebb izgalmakat, meglepetéseket. Legalábbis ami az I. Erzsébet elleni összeesküvést illeti. Ennek ellenére teljes mértékben élvezhető, hiszen a jól összefonódó, izgalmas cselekményszálak nem hagynak túl sok időt a fölösleges elmélkedésekre.
Először megpillantva Rory Clements regényét, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy miben különbözik a már jól ismert C.J. Sansom regényeitől, azon túl, hogy az eseményeket pár évtizeddel későbbre helyezi. Az összehasonlítás azért is adja magát, mivel mindketten nagysikerű művelői a Tudor-korban játszódó történelmi krimi műfajának. Clements-nek pár évvel később jelent meg első regénye – a Mártírt 2009-ben adta ki –, így akár az sem lenne meglepő, ha regényein némiképp érződne Sansom hatása is, aki 2003-ban debütált Shardlake-sorozatának első kötetével, a Kard által cíművel, és már 2005-ben elnyerte az Ellis Peters Historical Dagger-díjat. A Bosszúállót olvasva valóban volt néhány olyan motívum, ami hasonlóságot mutatott írótársa regényeivel, viszont ha hinni lehet Clements kijelentésének, akkor a John Shakespeare-sorozat ötlete már 1994-ben megfogant és hosszú kutatómunka eredményeképpen születtek meg a regények. Így tehát a hasonlóságok véletlenek is lehetnek, és talán nincs is jelentőségük, mivel ezeken túlmenően egész jól kirajzolódik a két szerző eltérő ábrázolásmódja is: elsősorban a központi karakterek megválasztásában mutatkozik eltérő koncepció, míg Sansom egy púpos, sokszor esendő, viszont megfontolt és éles eszű ügyvédet választ regényei főhősének Matthew Shardlake személyében – akit viszont életerős segédje, John Barak ellensúlyoz –, Clements egy sokkal életrevalóbb, férfiasabb jelenségre osztja John Shakespeare szerepét – akinek viszont segédje, Csavartláb Cooper mutat némi fizikai hiányosságot. Ezen túlmenően azonban Clements regénye akciódúsabb, nagyobb hangsúly kerül egy-egy fizikai összecsapásra – kard- és pisztolypárbajra, verekedésre –, sokkal nyíltabban jeleníti meg a kor szabadabb szexuális erkölcsét, míg Sansom e téren visszafogottabb, és nagyobb hangsúlyt fektet egy-egy leíró, ábrázoló részre. Ugyanakkor Clements nyelvezete, szóhasználata régiesebb, és ezáltal talán korhűbb, mint Samson nyelvezete. Ezek a különbségek nem feltétlenül jelentik azt, hogy Clements jobb, élvezhetőbb – mint ahogy nyilván az ellenkezőjét sem –, hanem sokkal inkább azt, hogy mindkettőjüknek megvan – a hasonlóságok mellett – az a sajátos jellemzője, ami külön egyéniséget kölcsönöz számukra. És ez számunkra, olvasók számára mindenképpen nyereség, hiszen egyrészt lehetőségünk nyílik mintegy folytatólagosan nyomon követni a Tudor-kor két híres alakjának – VIII. Henriknek és I. Erzsébetnek – az uralkodását, anélkül, hogy a két szerző közötti különbségek miatt két eltérő korban és világban éreznénk magunkat, másrészt viszont mégsem válik unalmassá több, ugyanazon séma szerint megírt könyvet elolvasni, hiszen a sajátos stílusjegyeknek köszönhetően mindkét szerző képes valami pluszt nyújtani a másikhoz képest.