Ebben a végsőkig mediatizált, ultracivilizált világunkban bevett szokás, hogy mindenki könyvet ír valamiről – ha más nem jut eszébe, akkor megajándékozza az olvasókat egy szakácskönyvvel. A nemrég a Showder Klubbal szakító Bödőcs Tibor azt ígérte, hogy bármily meglepő, de nem tervez receptkönyvet – értettük a célzást. Ezzel együtt valljuk, hogy egy receptkönyv önmagában még nem baj, ha az a könyv színvonalas, ígényes, és képes valami újat nyújtani. Gombos Edina és Alberto Costafreda közös könyve megfelel ezeknek a feltételeknek, és nem fogja a süllyesztőben végezni. Főleg azért, mert egyedi.
Ez a keményfedeles, szépen kivitelezett könyv egy jópofa egyveleg: egy a térségünkben kevéssé ismert országot, Kubát mutatja be annak konyháján keresztül, de közben – mintegy desszertként, vagy ráadásként – kapunk egy kis csemegét az ország földrajzából, kultúrájából, jellegzetességeiből, s egy csipetnyit a Gombos-Costafreda házaspár magánéletéből is. Ami az ételeket illeti, az A mi Kubánk, a mi konyhánk egy szabályos, nagyon jól szerkesztett receptkönyv, amelyben külön fejezetekre osztva találjuk meg a főételeket, a leveseket, a salátákat, a desszerteket, stb. Minden étel külön oldalt kapott, mellette egy egész oldalas, gyönyörű fénykép ingerli az olvasó fantáziáját; a hozzávalók tételes felsorolása mellett részletes, könnyen használható leírást kapunk a kaja elkészítéséről, illetve ötletet, tanácsot a tálaláshoz, és egy hasznos tippet bónuszként. Minden recept mellett szerepel a magyar és az eredeti elnevezés is (különösen hasznos lehet azoknak, akik Kubában tervezik megkóstolni valamelyiket), valamint két-három mondat a származásáról, eredetéről.
A könyv elején olvashatunk a kubai konyha legfontosabb alapanyagairól, amelyeknek egy része megtalálható már a mi szupermarketeinkben is (gondolok az édesburgonyára, a citrusfélékre, az avokádóra, a papajára vagy a mangóra), a hétköznapibb alapanyagok pedig már egy helyi piacon is beszerezhetők, tehát nem kell azon az alapon félredobni ezt a könyvet, hogy a kubai konyhához nincsenek hozzávalóink. Az utolsó oldalon a szerzőpáros felsorol néhány olyan budapesti lelőhelyet, ahol a különlegesebb alapanyagokat is (malanga, yuca, zöld főzőbanán) be lehet szerezni.
A receptek fejezetei között, mintegy felüdülésképpen találunk egy-egy fejezetet Kuba jellegzetességeiről: a kubai emberek életszemléletéről, a Salsáról, a dohánytermesztésről, cukornádról, az őslakosokról és a mostani lakosság összetételéről, a helyiek zene iránti szenvedélyéről, a rumról, a turizmusról, a veterán álomautókról, és egyéb érdekességekről. Az egész könyvet összefogja a személyes élmény varázsa, érződik, hogy azok akik a könyvet írták, a saját élményeik alapján mesélnek, hogy szoros szálak fűzik őket ehhez az egzotikus szigetországhoz.
Hiánypótló könyv ez, amely egy kis ízelítőt ad Kubából, s ha nekiállunk kipróbálni Gombosék receptjeit, ténylegesen belekóstolhatunk egy kicsit ebbe a karibi szigetországba. A receptekből az derül ki, hogy a kubai konyha tulajdonképpen nincs messze a magyar konyhától, ugyanazokat a húsokat használják, mint mi: csirke, sertés, marha, hal. Sok zöldséggel és gyümölccsel fogyasztják a fogásokat, a fehérjeforrások közül a két legfontosabbat mi is gyakran használjuk, ezek a rizs és a bab. A fűszerek és némi trópusi gyümölcs vagy zöldség teszi különlegessé, de ezek többsége a magyar ember előtt sem ismeretlen – csak éppen nem úgy használjuk, ahogy ők. Ám ha becsempészünk egy-egy kubai menüt a heti étrendünkbe, az jó eséllyel tetszeni fog az egész családnak.
A nem hagyományos szakácskönyvet gyönyörű fényképekkel díszítette a szerzőpáros, a kötet ígényes kivitelezésben, kemény borítóval és borítóvédővel került a boltok polcaira. Karácsony közeledtével bátran ajánljuk: hadd kerüljön ez a fa alá. Mindegy, hogy kinek szánod, elég valószínű, hogy örülni fog neki. Nálunk egész biztosan nem marad a könyvespolcon a könyv, inkább a konyha közelében fogjuk tartani, és a receptes oldalakat zsíros meg fűszeres foltok tarkítják majd. Tudjuk, mert van már olyan könyvünk, ami erre a sorsra jutott.