Winslow a Barbár állatokat 2010-ben írta, a regény megfilmesítési jogaira szinte rögtön lecsapott Hollywood, és Oliver Stone rendezésében nagyszerű film készült a könyvből. A munkálatokba természetesen bevonták a szerzőt is; abban az időben merült fel egy előzményregény lehetősége, hiszen a sztori egyik vége elég sok lehetőséget kínált még egy epizódra. Mondom: az egyik vége. Az első regény befejezése miatt az nem jöhetett szóba, hogy a Barbár állatokat folytassa, így született meg a történet előzménye.
Ben és Chon Dél-Kaliforniában egy virágzó vállalkozást épített fel a semmiből. A katonaként szolgáló Chon egy alkalommal Afganisztánból egy THC-ban igen gazdag kendermaggal tért haza, amelyet Ben addig nemesített, amíg a határvidék legjobb kenderfaját ki nem termesztette. Az üzletet módszeresen építették ki: házakat béreltek, berendezéseket vettek, hálózatot építettek, termeszteni és teríteni kezdték a valaha látott legjobb kendert. A piac szabad volt – a kokain és a heroin terjesztését a mexikói kartellek felügyelték, a metamfetamint a motoros bandák, a vadkendert viszont maga a piac. Egészen addig, amíg valakik úgy nem döntöttek, hogy mostantól a Ben-Chon páros kenderüzletét is felügyelni fogják – értsd: ők diktálják a szabályokat, és ezért még fizetni is kell nekik. Ben nemet mond az ajánlatra, pedig ez egy olyan ajánlat, amire nem lehet nemet mondani.
Van a történetnek egy másik, valamivel kuszább (mondhatnám, hogy hanyagabbul összedobott) szála is, ez egészen 1967-ig röpít vissza, hogy onnan előrehaladva 2005-ig érjen, és a két szál szépen, annak rendje és módja szerint egymásba fonódjon. Ennek főszereplői a hatvanas-hetvenes évek hippi-drogosai; Doc, a taco-osztogatóból lett drogdíler; az árnyékából kinővő John; Kim, a jobb életről álmodozó, s ezért mindent bevállaló tizenéves lány; és Stan meg Diane, a hippi-házaspár. Ők lennének a Ben-Chon-O-trió szülei, de hogy ki kinek az apja/anyja, az hadd derüljön ki a könyvből, mert részben része a végjátéknak. Feltűnik még Frankie Machie és Bobby Z is, a korábbi Winslow-regények főszereplői, és – ha jól értelmeztem, akkor – fény derül arra is, hogyan fogant meg a három gyerek.
Winslow prózája rendhagyó. A szöveget helyenként nagyon széttördeli, egy-egy mondatot gyakorlatilag úgy ír le, hogy majdnem minden szó új sorba kerül. Ha tudunk olvasni a sorok között, és figyelünk a hangsúlyra, akkor hamar rájövünk, hogy Winslow tulajdonképpen ezt a módszert használja arra, ha ki akar emelni valamit a szövegkörnyezetből, vagy egy szusszanásnyi feszültséget kíván teremteni. A párbeszédek is jelentős szerepet kapnak, történések egész sorát, érzelmi kitöréseket és a szereplők döntéseinek hátterét is képes egy-egy pörgő dialógussal lerendezni. A pezsgő cselekményt, a papírra vetett képsorok filmszerűségét hívatottak erősíteni azok a részek is, ahol tulajdonképpen egy-egy szkript-részletet emelt a szövegbe a szerző, bár erre érzésem szerint nem volt szükség. Nagyon fontos eleme a regénynek a maró társadalomkritika, a szerző nem rejti véka alá saját politikai beállítottságát, nem kíméli a politikusokat (pl. 167. oldal), Narancsvidék sznobjait, és egy egész generáció álmait, tévedéseit, reményeit és kudarcait sűríti bele Stan szavaiba (299-300. oldal).
Ha a Barbár állatok gyökereire vagyunk kiváncsiak, akkor A gandzsa urai igazi előzményregény: azon túl, hogy a Ben-Chon-O-trió szülei is a képbe kerülnek, kiderül, hogyan lett korrupt Dennis, a DEA ügynöke, ki volt Lado a másik oldalon és miként került Elena a kartell élére. A sorrend ezzel együtt mindegy, kezdheted a második résszel, ami hamarabb született, vagy az előzménnyel, amit utólag írt hozzá Don Winslow. A lényeg, hogy ne hagyd ki, mert különleges, egyedi olvasmányélményt nyújt.