Giordano Bruno, a neves középkori tudós a franciaországi angol nagykövet tanácsára 1583. május 20-án érkezik Londonba. Kalandos múltja van, dominikánus szerzetesként eretnekség vádjával a római inkvizíció üldözte, így bujkálnia kellett és menekülnie Itáliából. Bejárta Európát, élt Genfben – itt a kálvinisták tartóztatták le eretnekség vádjával –, tanított Lyonban és Toulouse-ban, majd Párizsban. Mindvégig hirdette abban a korban igencsak veszélyesnek számító tanait, miszerint a Föld kering a Nap körül és nem fordítva, emellett az okkult filozófia és a mágia gyakorlatának lelkes tanulmányozója is volt, ami szintén elég veszélyesnek minősült abban a korszakban.
Londonban Sir Francis Walsinghamtől, Erzsébet királyné főminiszterétől kap titkos megbízatást: utazzon el Oxfodba és próbáljon meg leleplezni egy királynő elleni katolikus összeesküvést. A titkos küldetést álcázandó, az utazás hivatalos célja ettől teljesen eltérő: barátját, Philip Sidneyt – aki mellesleg Walsingham veje – és egy lengyel palotagrófot, Albert Laskit kíséri el, valamint a kopernikuszi világnézet témájában szervezett vitán vesz részt a kollégium rektorával. A titkos megbízatás és a hivatalos álca mellett Brunót egy személyes cél is hajtja: abban bízik, hogy az egyetemi városban nyomára bukkan egy ókori egyiptomi bölcs, Hermész Triszmegisztosz elveszett könyvének, amelynek tartalma, az Isteni Szellem ismerete alapjaiban rengetné meg a keresztény egyházakat.
Oxfordban felemásan fogadják a neves tudóst, egyrészt tisztában vannak vele, hogy ugyanúgy ellensége a pápának, mint az anglikán egyház feje, az angol királynő, ugyanakkor vitatott világnézetei ezekben a körökben sem aratnak túl nagy sikert. Amikor pedig a vitát megelőző éjszaka szörnyű baleset történik a kollégium egyik kertjében – az egyik professzort egy felbőszült ír farkaskutya marcangolja halálra –, amely mögött Bruno szándékosságot sejt, személye még inkább megosztja a kollégium lakóit. A kollégium vezetői szeretnék megőrizni az intézmény jó hírnevét, így hallani sem akarnak elméletéről. Csakhogy újabb haláleset történik – ezúttal minden kétséget kizáróan bizonyított az idegenkezűség –, sőt, nyoma veszik a rektor igencsak szemrevaló és művelt lányának, így már maga az intézményvezető kéri meg Brunót, hogy segítsen a nyomozásban. Bruno beleveti magát az egyre több rejtélyt felvonultató ügybe, ugyanakkor saját titkos céljának is igyekszik a végére járni. A háttérben viszont sötét dolgok zajlanak – Oxfordban nem mindenki az, akinek látszik, és nem mindenki azon az oldalon áll, ahol igyekszik mutatni magát –, az itáliai vendég nyomozása többek számára is kellemetlenné válik, így néhányan jobban örülnének, hogyha holtan láthatnák.
S. J. Parris Eretnek című könyve 2010-ben jelent meg az Egyesült Királyságban. Magyarul az Agave Könyvek gondozásában látott napvilágot – igencsak igényes fűzött, keménytáblás, védőborítós kiadásban – , a kiadó ezzel folytatja a Tudor-korban játszódó történelmi krimik sorozatát, amelyet eddig C. J. Sansom és Rory Clements regényei fémjeleztek. S. J. Parris írói álnév, az 1974-ben született Stephanie Merritt újságíró, kritikus áll mögötte. A Cambridge-ben diplomázó szerzőnek 2010 előtt már három könyve jelent meg, viszont egyik sem történelmi krimi, ebben a műfajban a Giordano Bruno-sorozat első kötetével mutatkozott be. A sorozathoz eddig további két könyvet írt, 2011-ben a Prophecy-t és 2012-ben a Sacrilege-t.
Az Eretneknek számomra két nagy erőssége van: a nyelvezete és a karakterei. A régies nyelvezet, a korhű szóhasználat, a hosszú mondatok nagyon feldobják a regény hangulatát, és nemcsak a szerző, hanem a fordító munkáját is dicsérik. A karakterek közül többet is sikerült nagyon jól megrajzolnia a szerzőnek, közülük hármat emelnék ki: a rektor John Underhill, a pénztáros Walter Slythurst, valamint a kapus Cobbett személyét. Három teljesen eltérő személyiség, teljesen eltérő motivációkkal és temperamentummal. Nyilván Bruno karaktere is kellőképpen kidolgozott, és az egyes szám első személyű történetmesélés azt is lehetővé teszi, hogy gondolatait, érzéseit is jobban megismerjük, ennek ellenére nem mindig volt szimpatikus számomra, nem volt az a tipikus főszereplő, akivel könnyen tudtam azonosulni.
Szintén a könyv pozitívumai tartozik az, ahogyan a szerző betekintés nyújt a Tudor-kor mindennapjaiba. Viszont, mondjuk Sansom vagy Clements regényeihez képest, itt sokkal szűkebb az a tér, amit felvillant ebből a korból: jobbára az oxfordi kollégiumot és környékét ismerhetjük meg, az ország általános politikai/társadalmi viszonyairól nem kapunk túl sok információt – leszámítva talán az anglikán és katolikus egyház közötti vallási feszültséget –, mint ahogy a felsőbb körök, a királyi udvar és a főurak életébe sem igazán nyerünk bepillantást. Ezzel szemben a kollégium, a kocsmák és fogadók, szűk sikátorok és sáros utcák világát sokszor részletekbe menően, nagyon szemléletesen mutatja be a szerző. Egyébként ez a különbség a másik két szerzőhöz képest a karakterek szintjén is megmutatkozik: míg Sansom és Clements regényei középpontjába fiktív szereplőket állít és a „második vonalban” találkozhatunk valós, a Tudor-korban élő szereplőkkel, Parris pont fordítva teszi ezt: neki a főszereplője a valós történelmi szereplő, az őt körülvevő karakterek pedig – néhány kivételtől eltekintve – többnyire fiktív személyek.
A könyv negatívumai között elsősorban a hosszú fejezeteket említeném, amik főképp akkor váltak zavaróvá, amikor a történet kissé leült. Ugyanis utóbbira is van példa a regényben – és talán ez lehetne egy másik hiányosság –, a nagyon mozgalmasnak induló sztori időnként ellaposodik, majd újból beindul, és ez a hullámzás szinte végig jellemzi. Ehhez még az is társul, hogy helyenként igencsak erőltetett jelenetekkel próbálja fokozni a szerző az izgalmat: ilyennek éreztem például az Oxford felé tartó úton történt rablótámadást, Bruno első szabadulását, vagy második fogságba esését is. Emellett sokkal többet vártam attól a száltól is, amelyben Bruno az elveszett könyv után kutat, ez ugyanis némi misztikumot kölcsönzött a történetnek, és kétségkívül feldobta volna, ha jobban kifejti a szerző. Persze lehet, hogy ezt a következő részek valamelyikére tartogatja.
Összességében véve S. J. Parris könyve teljesen megállja a helyét az Agave Könyvek történelmi krimijei sorában, Sansom és Clements hasonló regényei között, azonban több ponton is más hozzájuk képest. Hogy jobb vagy rosszabb, az szerintem egyéni ízlés kérdése, a műfaj kedvelői feltehetően ugyanúgy szeretni fogják.