Dr. Watson és Sherlock Holmes visszatért az irodalmi színpadra. Ez az első olyan regény, amelyhez a szerző örökségét gondozó szervezet (Conan Doyle Estate) előzetesen is az engedélyét adta. Anthony Horowitz Magyarországon elsősorban gyerekkönyveinek köszönhetően ismert, de most nagyon meggyőzően bújt Sir Arthur Conan Doyle bőrébe, és egy teljesen új arcát mutatta meg az olvasóknak. Sherlock Holmes-szal korábban próbálkozott Caleb Carr és Lyndsay Faye is – azt nem tudjuk, hogy ők mennyire ábrázolták hitelesen a legendás nyomozót, de Horowitzról elmondhatjuk, hogy zseniális munkát végzett. Ha valaki a borító vizsgálata nélkül lapoz bele a regénybe, egész biztosan elhiszi, hogy Sir Arthur Conan Doyle egy eddig nem látott könyvét vette a kezébe.
A történetet ezúttal is Dr. Watson meséli el az olvasónak. Az első fejezetből kiderül, hogy a beszámolót Watson doktor öreg korában vetette papírra, mintegy visszaemlékezett az egyetlen olyan ügyre, amelyet Sherlock Holmes mellett nem mondhatott el, és annak megírásakor is további száz évre titkosította az írását, mivel azok az események, amelyeket leírt, “egyszerűen túl szörnyűségesek, túl döbenetesek voltak, semhogy nyomtatásban megjelenhessenek.” Watson doktor szerint “nem túlzás azt állítani, hogy nyilvánosságra kerülve cafatokra tépnék a társadalom szövetét […] .” Egy ilyen bevezető után az ember éhes tigrisként veti rá magát a történetre.
Egy wimbledoni műkereskedő keresi fel Sherlock Holmest. Edmund Carstairs londoni galériája értékes festményeket küldött egy bostoni vásárlónak, ám a festmények New York és Boston között egy ír ikerpár vezette bűnbanda támadása következtében megsemmisültek. A londoni és a bostoni műkedvelő összefogtak, és egy detektív segítségével felkutatták a Sapkás Bandát, majd a rendőrség kezére adták őket. Az ír ikerpár közül az egyik azonban megszökött, és bosszút állt a bostoni Cornelius Stillmanen, majd felbukkant Londonban. Carstairs joggal érezte fenyegetve magát, ezért kereste fel Holmest.
A Carstairs közelében felbukkanó sapkás férfit hamarosan holtan találják, és az ügy látszólag megoldódik – de szorosan kapcsolódik hozzá egy másik. A gyilkosság helyszínéről megborzadva menekül el Holmes portyázó különítményének egyik tagja, egy utcagyerek, aki többedmagával Holmest segítette különböző apró munkákkal. Úgy tűnik, hogy látott valamit, ami megijesztette. A gyereket néhány nappal később holtan találják: a fiút brutálisan megverték, és egy fehér selyemszalagot kötöttek a csuklójára. Egy ugyanolyant, mint amilyent pár héttel korábban Holmes postán kapott egy borítékban. Amikor Sherlock befolyásos testvére, Mycroft Holmes segítségével érdeklődni próbálnak, akadályba ütköznek. Nagyon magas szintről figyelmeztetik, hogy a szelyemszalagok és a Selyemház ügyében ne kérdeződködjenek. Holmest nem állíthatja meg holmi fenyegetőzés, pedig ez komolynak bizonyul, és a detektívet koholt vádak alapján nemsokára börtönbe csukják. Watson doktorra hárul a feladat, hogy Holmest kimenekítse, s közben nyomozzon. Vajon mi az a Selyemház? Hol van, és mi történik a falai között? Kik járnak a Selyemházba, ha az akadályt a legfelsőbb szintről, egyenesen a Whitehall közelében tartózkodó egyének gördítik Holmes útjába?
Horowitz nagyszerűen szövi az eseményeket, és arra mindvégig vigyáz, hogy az olvasó előtt egészen az utolsó oldalig homály fedje a rejtélyt. (Jó, a Selyemház titkára kicsit korábban fény derül, de ezzel még nem ér véget a történet.) A regény legnagyob erénye az, ahogyan Anthony Horowitz Sir Arthur Conan Doyle – vagy ha úgy tetszik: Dr. Watson – bőrébe bújt, és elmesélt egy újabb Sherlock Holmes-sztorit. Az 57 éves angol írónak teljes mértékben sikerült azonosulnia az egykori angol tollforgatóval: a stílus, a korabeli szóhasználat, a fordulatok, a karakterek és a párbeszédek is mind rendben vannak, de ne feledjük el, hogy a magyar változat esetében a fordítónak (többek között a Harry Potter-sorozatot magyar nyelvre átültető Tóth Tamás Boldizsárnak) is nagy szerep jutott abban, hogy hiteles legyen a legújabb Sherlock Holmes-regény. A mesterdetektív több mint száz évvel később is ugyanolyan, mint amilyennek megismertük: a figyelme mindenre kiterjed, gondolkodásával megelőzi a társait, legalább egy lépéssel az ellenfele előtt jár, és a legapróbb, legjelentéktelenebb részletekből is messzemenő következtetéseket képes levonni. Megérzései, meredek következtetései, gondolatmenete mindig stabil logikai pilléreken nyugszanak, a végére kerek egészet alkot a történet.
Horowitz nagyon ügyesen tálalta a legújabb Sherlock Holmes-történetet: nem egy újabbat írt, hanem papírra vetette azt az egyetlent, amelyet – és itt elhagyjuk a valóság talaját, és beevezünk a fikció vizeire – maga Watson doktor írt meg az öregotthonban, Holmes halála után egy évvel, de annak szörnyűséges volta miatt nem engedte meg, hogy az elkövetkező száz évben kiadják. Nagyon ötletes az alapszituáció; az olvasó egészen másképp viszonyul egy új Sherlock Holmes-regényhez, ha annak háttere, még ha csak kitalát is, de ugyanakkor hihető, és könnyen emészthető körülményeket feltételez. Ha Horowitz csak egy újabb Holmes-sztorit írt volna, amelyik időben két, már Conan Doyle által is megírt történet közé helyezhető, talán kevésbé lelkesen és kiváncsian fogadná az olvasóközönség – helyette Horowitz megírta azt az egyet, amelyről könnyen elhihetjük, hogy száz évre titkosítani kellett.
A magyar fordítás egyébként az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, rendkivül igényes kivitelezésben, kemény táblával, borítóvédővel és könyvjelző szalaggal. A fordító munkáján túl dícséret illeti a szerkesztőt is: egyetlen elírást sem találtam a szövegben, ami a mai könyvkiadásban egészen ritka. Így teljes mértékben megéri a pénzét A Selyemház titka.