Van Európának egy olyan területe, ahol a múlt század első felében a két véres diktatúra politikája egymást átfödte, és két beteg elme tombolásának milliók estek áldozatául. Nem a csatatéren elhullt emberekről van szó, hanem azokról, akiket tízezrével, százezrével tömegsírba lőttek, kiéheztettek vagy elgázosítottak. Ez a véres övezet, és Timothy Snyder amerikai történész munkájából kiderül: eddig nagyon keveset tudtunk róla.
A véres övezet Közép-Lengyelországtól Ukrajnán, Belorusszián és a balti államokon át Nyugat-Oroszországig terjedt. Az érintett országokban 1933 és 1945 között tizennégymillió embert öltek meg; ismétlem: nem a harctéren elesett katonákról van szó. Noha a második világháború alatt a világ csataterein elhunyt katonáknak körülbelül a fele ugyanebben a régióban halt meg, a már említett tizennégymillió meggyilkolt ember közül egy sem volt aktív katona. A többségük nő, gyermek és idős ember volt, nem viseltek fegyvert, és haláluk előtt minden vagyonuktól és méltóságuktól, a legtöbb esetben pedig ruhájuktól is megfosztották, és úgy lőtték agyon egy gödör szélén, vagy küldték a gázkamrába. Ez a könyv róluk szól, illetve azokról a gyilkos politikákról, amelyek következtében tizennégymillióan vesztették életüket.
A véres övezet első tömeges áldozatai az ukránok voltak. Sztálin a kollektivizálással próbálta modernizálni a Szovjetuniót. A Gulag néven elhíresült munkatábor-hálózat segítségével gyárakat, bányákat és csatornákat építtetett, és kollektivizálta a mezőgazdaságot. Ez utóbbi azonban – főleg Ukrajnában – éhínséghez vezetett, aminek következtében a harmincas évek elején ötmillió ember halt éhen. Eközben Németországban hatalomra jutott Hitler, és ez – bizarr módon – árnyékot vetett a kollektivizálás katasztrofális eredményére, az éhínségre.
A második hullám az 1937-1938-as nagy terror idején következett be, ebben az időszakban a szovjet vezetés azokra vetette ki a hálóját, akik a kollektivizálást túlélték, de annak áldozatául estek. Sztálin mindenkiben a szovjetek ellenségét látta; míg a harmincas évek elején a kvóták a gabona begyűjtésére, addig a nagy terror idején a főbelövés általi kivégzésekre vonatkoztak. A hírhedt NKVD százezreket küldött a halálba feltételezett összeesküvések miatt. A moszkvai Politikai Bizottság rendeletei és parancsai következtében körülbelül 700 000 “szovjetellenes elemet” likvidáltak.
1939-ben Németország és a Szovjetunió megegyezett Lengyelország felosztásában; 1939-ben együtt rohanták le Lengyelországot, majd 1939 és 1941 között együtt körülbelül 200 000 lengyel állampolgárt öltek meg, közöttük nagyon sok képzett, művelt embert, katonatisztet. Kurapati, Sztarobilszk, Katyń, Bikovnya és Kalinyin – ezek azok a helyszínek, ahol a szovjetek ezresével lőtték agyon a lengyel foglyokat. Hidegvérrel végeztek velük; az Osztaskovban fogva tartott lengyeleket például zenekar búcsúztatta az állomáson, amikor elhagyták a tábort, hogy ők ne sejtsenek semmit; 250-500 fős csoportokban vonatokon Kalinyinbe vitték. A kalinyini börtönben ellenőrizték az adataikat, majd megbilincselték őket, egyesével egy hangszigetelt cellába vitték, és két ember lefogta a karjukat, miközben egy harmadik egy német pisztollyal hátulról tarkón lőtte. 6314 fogoly végezte ilyen körülmények között a közeli erdő mélyén, egy előre megásott gödörben. A Molotov-Ribbentrop-vonal másik oldalán a németek gettókba költöztették a zsidókat. A gettók idővel rögtönzött munkatáborokká alakultak; ezekben zsidók tízezrei pusztultak el éhínség és különféle betegségek következtében.
1941-ben Németország megtámadta szövetségesét, a Szovjetuniót, és innentől a németek jártak élen a tömeggyilkosságokban. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz villámgyőzelem a szovjetek ellen, Hitler életbe léptette a végső megoldást. Ez az európai zsidók tömeges megsemmisítését jelentette. A német megszállás alatt mintegy 5,4 millió zsidó vesztette életét. A megszállt területeken az Einsatzgruppék végezték a zsidók agyonlövését, de bevetették az Ordnungspolizei zászlóaljait is, akiknek eredetileg a megszállt területeken kellett volna járőrözniük. Sobibór, Bełżec, Majdanek, Treblinka, Auschwitz és Chełmno – itt voltak a nácik fontosabb gyilkos létesítményei. A Molotov-Ribentrop-vonaltól keletre általában golyóval, időnként gázzal öltek a németek – a vonaltól nyugatra ez fordítva történt. Volt olyan helyszín, ahol – miután ők maguk felfedezték a szovjetek rémtetteinek, így például a katyńi vérontásnak a nyomait – megpróbálták eltüntetni a halálgyárra utaló bizonyítékokat. Így aztán Treblinkát a földdel tették egyenlővé, a tábor helyére pedig egy gazdát költöztettek – de a föld felszínén a mai napig is lehet csontokat látni. A halálgyárak mellett viszont hadd említsük meg az olyan helyszíneket is, mint például a Babij Jar-i szurdok Kijev mellett, ahol a nácik másfél nap alatt 33 761 ukrán zsidót lőttek agyon.
A két rendszer egyfajta hadviselő cinkosság keretében is gyilkolta a polgári lakosságot. Belorussziában a szovjetek támogatták a partinzántevékenységet, a németek viszonzásul több mint 300 000 embert végeztek ki. Ennek a néma cinkosságnak a legszembetűnőbb példája Varsó volt: a szovjetek felkelésre bátorították a helyi lakosságot, de aztán karba tett kézzel, alig pár tíz kilóméterről várták meg, amíg a németek több mint 100 000 lengyellel végeznek.
Snyder kronológiai sorrendben tárgyalja a történelmi eseményeket. A témát rendkivüli alapossággal járja körül. A Véres övezet több mint egy dokumentumkönyv, több egy történelmi témájú kötetnél – nagyon komoly, professzionális értekezés történelmi események olyan láncolatáról, amelyre eddig ennyire részletesen még senki sem derített fényt. Ahogyan azt már az előszóban is hangsúlyozza: egyetlen jelentős halálgyár felszabadítása sem fűződik a brit és az amerikai erőkhöz. A németek minden nagyobb szabású megsemmisítő akciójukat olyan területen hajtották végre, amelyet aztán a szovjetek “szabadítottak fel”, így a nyugati szövetségesek nem jutottak el a véres övezetbe, s nem látták azokat a helyszíneket, ahol a németek gyilkoltak. A nyugati országok egészen a Szovjetunió felbomlásáig és a levéltárak megnyitásáig többnyire csak a német koncentrációs táborok fényképei alapján alkothattak képet a náci tömeggyilkosságokról – ez pedig, mint mondja, bármily rettenetes is volt, meg sem közelítette a véres övezet borzalmait.
Érdekes az a perspektíva is, ahogyan az eseményeket Snyder szemléli. Helyenként nagyon tárgyilagos marad, hűvös távolságból vizsgálja a történelmet, tényeket és konkrét eseményeket közöl szédítő számok felsorolásával – bár ez az adott körülmények között nagyon is mellbevágó tud lenni. Máshol egész közel merészkedik a történtekhez, kiragad egy-egy személyt a rengetegből, és a személyes tragédiák egy-egy foltját is felvillantja. Ezekben az esetekben fennmaradt naplókból idéz, túlélőkről beszél, néhol apró részletekbe is belemegy – ilyen szempontból a könyv egyes részeit gyenge idegzetűeknek semmiképp nem ajánljuk.
A könyv szerkesztése újabb dícséretet érdemel. Nincsenek benne fotók, és ez – bármily furcsának is tűnik – ezúttal pozitívum. Nincs szükség feltárt tömegsírokról és hullák mellett pózoló nácikról készült fényképekre, Snyder a szavakkal is legalább ilyen mértékben képes sokkolni az olvasót. Vannak viszont térképek a könyvben, és ez – mint nemrég láttuk – nem minden történelmi könyvről mondható el. A könyv végére jelentős bibliográfia került, a jegyzetek is könnyen követhetőek és a szerző felkészültségéről tesznek tanubizonyságot. Az utolsó oldalakon található név- és tárgymutató segítségével könnyen visszakereshető szinte bármi a könyvből.
Timothy Snyder munkája a szó átvitt értelmében is súlyos, és erre az olvasó a végén, az Emberség c. fejezetben, a szerző következtetéseit olvasva döbben rá. Snyder ugyanis fontosnak tartja erkölcsileg megérteni az elkövetők tetteit is. Azt mondja: “Csábító kijelenteni, hogy egy náci gyilkos túl van az érthetőség határán”, de vigyázzunk, mert ha engedünk ennek a kísértésnek, és “másokat mélyen ember alattinak minősítünk, akkor közelítünk a náci felfogáshoz, ahelyett, hogy távolodnánk tőle. Ha másokat érthetetlennek nyilvánítunk, lemondunk a megértés képességéről […] .” Még attól is óva int, hogy mindebből a szörnyűségből tanuljunk. Mint mondja, “ha a gyilkosságokból tanulságot vonnak le, fennáll a kockázat, hogy még több gyilkosság még több tanulsággal jár majd.”
A szerzőről: Timothy Snyder a Yale Egyetem történészprofesszora. Specialitása Közép- és Kelet-Európa történelme, valamint a holokauszt. Doktori fokozatát az Oxfordi Egyetemen szerezte, oktatott már Párizsban, Bécsben, Varsóban és a Harvardon is. Eddig összesen hét könyvet írt, közülük kettőben csak társszerző. A Véres övezetet húsz nyelvre fordították le, négy országban a sikerlisták élére került.
Ha érdekel ez a könyv, itt belelapozhatsz.