Karafiáth Orsolyáról eddig csak különböző internetes portálokon olvastam. Tudtam, hogy különc, hogy eredeti, hogy mindig megmondja a véleményét. Tudtam, hogy megosztó és színes egyéniség. Második regényét, a Kicsi Lilit érdeklődve vettem a kezemben, és azt mondhatom, nem bántam meg. Sőt. El kezdett érdekelni ez az író-, költőnő, publicista, vagy ahogyan ő hívja magát „kultúrdémon”.
Polgárpukkasztó stílusáról is olvastam már, kíváncsi voltam, hogy a regényében megnyilvánul-e ez az oldala. Nem csalódtam. Olyan témához nyúlt, amely napjainkban igencsak tabunak számít. Ha az emberek a melegekről hallanak, vagy elfordulnak, vagy ítélkeznek, vagy éppen utálkoznak. Nos, Karafiáth Orsolya szembe ment a konvenciókkal, és egy olyan leszbikus történetet kerekített, ami után csak pisloghatunk. A könyv úgy formájában és szerkezetében, mint témájában is igen izgalmas és érdekes. Egy percig sem engedi az olvasó figyelmét elkalandozni, néhol többször újraolvasunk egy-egy mondatot vagy részletet, mert az annyira sokatmondó vagy éppen poénos, hogy ismétlést érdemel. Stílusa könnyed, pörgős, fiatalos, de nem bántóan mai. Feltűnően sok trágárság van a regényben, de ezeket olyan jó érzékkel helyezi az írónő a szövegbe, hogy nem sértik az olvasót, sőt épp a történetet szolgálják ki. Jókor és jó helyen vannak, soha nincsenek fölöslegben. Poénjai jókor ütnek, több helyen ironikus, ami rendkívüli zamatot ad az egész sztorinak.
A regény két váltakozó szálon fut: ezek a narrátor – a harmincéves Lia – két meghatározó életszakaszát bemutató tulajdonképpeni szerelmi történetek. Egyik a középiskolai tanárához, Marihoz fűződő furcsa függőségi viszonya, ami az egész négy évét kitölti (és még tovább is tart), hol felemeli, hol leejti. A másik a jelenlegi és szintén alárendelt élete, melyben a törékeny, bájos ámde hisztis, cserfes, öntörvényű főnöke, Lili kap főszerepet. A regényben megjelenő két nőalak, tulajdonképpen ugyanazt a tényt erősítik Liában, hogy nem képes nemet mondani, saját magát felvállalni, kilépni a komfort zónájából és a megfelelési kényszerből. Vajon sikerül-e elérni ezt a célt a regény végére, és merre tart a személyiségének fejlődése a történet során?
Egy másik nőalak, aki meghatározó Lia életében, az az édesanyja, aki még a széltől is óvja, és aki mit sem sejt lánya furcsa érzéseiről, gondolatairól és tetteiről (vodkázás, részegedés a tanárnővel, közös fürdőzések, stb.). Anyját azonban hamar elveszíti. Halála után sokáig, talán az iránta érzett lelkiismeretfurdalás miatt is, szobáját érintetlenül hagyja, nem képes az elengedésre sem.
A könyv tempója feszes, ami főleg a nyelvezetnek, a gördülékeny elbeszélői stílusnak, és a kétszálú történetvezetésnek köszönhető. Ha a tinédzserkori részeket olvassuk, alig várjuk, hogy megtudjuk, mi lesz Lilivel, az örökké veszekedő, nagyszájú, beképzelt lánnyal és Liával, akik között olyan frappáns, vad, könyörtelen párbeszédek zajlanak, amelyek olvasása közben kapkodjuk a fejünket, és amelyek igazán egyedi és különleges hangulatot kölcsönöznek a könyvnek. Ha a Lilivel való kapcsolatát olvassuk, eszünkbe jut, vajon mi történik a tanárnővel és Liával? Mit akar a tanárnő egy középiskolás diáklánytól, miért részesíti nagyobb figyelemben, mint a többi diákot? Kiderül a kapcsolatuk? Meddig lehet még fokozni, tartani a titkolózást?
A sok szivecskés borító sokat nem árul el a történetről, azt gondolhatnánk, valami komolytalan dologról szólhat ez, de nem. Egy nagyon izgalmas és újszerű történet ez a női lélekről, női kapcsolatokról, elfogadásról, elengedésről, és önmagunk felvállalásáról.