Ez a harmadik Gerlóczy-könyv, amiről írok, és be kell vallanom, hogy ez a fiatalember egyre nagyobb örömet szerez nekem a könyveivel. Meggyőződésem, hogy egy vérbeli íróval állunk szemben. Gerlóczy Márton szenvtelen megfigyelő (megfigyelése tárgya legyen akár önmaga), elfogulatlan kritikus és mindezek mellé piszokul jó író.
Legújabb könyve egyenes folytatása az Igazolt hiányzás és a Check-in irányvonalának. Az első a világból hiányozni akaró kamasz könyve, a második pedig a bevett értékeknek beintő, tapogatózó fiatalé. A Létra névtelen főhőse már a saját lábán áll, és legfőbb dolga az, hogy figyel. Csak kivételesen nagy szerzőknél találkoztam ilyen sűrített élettel, ilyen precíz megfigyeléssel, és főleg ilyen hatalmas szeretettel.
Cselekménye mondhatni nincs a regénynek: május elsején, amikor mindenki a szabadba igyekszik, főhősünk hazaérkezik, és elhatározza, hogy egy térelválasztó függönyt szerel fel a szobájába. Egy létrára van szüksége, amit elég nehezen szerez be a szomszédoktól. Az első lyuk kifúrásánál megüti az áram, és a házmester meg a szomszédok a segítségére sietnek. Vége. Még csak azt sem tudjuk meg, vajon túlélte-e a balesetet. Viszont ez a könyv szempontjából nem is fontos, hiszen az elbeszélő csak az apropója a könyvnek, mivel kell valaki, aki lát. A lényeg ugyanis az, hogy ki lát, mit lát, hogyan, és miért.
Induljunk ki abból, hogy ez az elbeszélő, a névtelen fiatalember, egy erősen lepukkant garzonlakásba költözik. Az apró szobákból álló egykori kupleráj a meghasonlott életek rejtekhelye, szégyellni való sorsok gyűjtőcsatornája. Nem derül ki, a fiatalember miért kíván éppen itt lakni. Az viszont igen, hogy igencsak toleráns, bár vegyülni itt sem hajlandó. Erősen alulnézetből készít keresztmetszetet a társadalomról, és, bár egy tipikusan magyar helyről ír, még csak azt sem mondhatom, hogy a magyar társadalomról, hiszen ez a garzon bárhol lehetne a nagyvilágon. A nyomor, a súlyos betegség, az erőszak, a kilátástalanság szaga mindenütt ugyanolyan szúrós, ugyanolyan kiirthatatlan, a hozzájuk tartozó zajok ugyanolyan irritálóak, reménytelenek. Valami fájó, mazochista szemléletmóddal keresi meg azt a terepet, ahol az eleve kudarcra ítélt életek adnak találkozót egymásnak. És aztán végtelen szeretettel figyeli őket. Nem tudom, egyetértenek-e velem abban, hogy a mai világban nagyon kevés ember tud szeretni. Legtöbben csak megkeresik azt, ami elviselhető számukra, abba beleágyazódnak, és onnan elítélnek vagy irigyelnek mindent, ami nem tartozik bele. Gerlóczy viszont nagyon tud szeretni. A gondnok szkizofrén feleségét, a szorongó csirkecsontnak nevezett esélytelen, megalázott lányt, a szimbolikus jelentéssel felruházott, eltévedt meztelen csigát, az álmokat, és végső soron a gyűlölt csótányokat is. Ugyanakkor elnéző tisztelettel kezel minden létezőt, mint valami panteista, vagy egy indiai guru.
Külön erősségnek könyvelem el a magam részéről azt is, hogy Gerlóczy nem téved el, nem oldódik fel ebben a szeretetben. Megfigyel, de nem azonosul, így nem válik belőle valamiféle modern Miskin herceg. Megóvja ettől biztos értékítélete és enyhén ironikus viszonyulása a megfigyelt valósághoz. Mintha nem lenne kötelező odatartoznia. Jobbító szándékáról is tudja, hogy illúzió, ezért aztán az áramütés következtében beálló kishalál kómájában élnek csak a lakók emberhez méltó életet. Jellemző az is, hogy a könyv végén felettes énjét egy „bölcs konyhai csótányba” exponálja, egy olyan állatba, amelyik undort kelt benne – ez fogja a helyére pakolni a kóma, az álmok, remények és valóság labirintusában szétcsúszott tudatot.
A szerző tehát a valóságot realisztikusan és alulnézetből ábrázolja. Teszi ezt annak ellenére, hogy stílusa erősen lírainak hat. Ennek oka a mindenütt jelen levő leírás, illetve az elbeszélés és a párbeszédek hiánya. (Pontosabban akadnak párbeszédek, leginkább a regény második részében, de ezek csak képzeletbeli síkon folynak le). Egyéb olvasmányaimból értesülök, hogy a tudósok szerint a jövő kulcsa nem a gazdaság, hanem az információ. Nos, ha ez igaz, akkor Gerlóczy alaposan készül a jövőre. Az egész könyve olyan, mint egy programozói algoritmus, a szöveg alapján bármikor rekonstruálhatjuk a valóságot. Még csak meg se kell nagyon erőltetni magunkat: mindannyian ismerünk megalázott, sovány lányokat és szkizofrén gondnokfeleségeket is. A cím is segít kicsit: a létra nemcsak az apropó, ami miatt a fiatalember bejárja a házat, hanem úgy érzem, a társadalmi létrára is utal vele, amelyen felmászni egyeseknek semmi esélyük nincs.
Szóval ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki tudni akarja, mi folyik egy labirintus-szerű sötét garzon apró ajtói mögött, akit érdekel, miért mennek tönkre az emberi életek, aki szereti a másságot, aki felkészült az elfogadásra, aki látni akarja, milyen zseniálisan képes láttatni egy kiváló megfigyelő, vagy aki egyszerűen csak szeretni akarja a Létezőt.