2013 tavaszán újabb Leonard-regény jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában. A Freaky Deakyt korábban nem olvashatta a magyar olvasó, s bár azt nem állíthatjuk, hogy az amerikai krimiszerző 1988-as regénye akár csak a saját kategóriájában is egy igazi gyöngyszem lenne, a műfaj és az író rajongói minden bizonnyal örülnek a Dinamitnak. Elmore Leonard szereplői a kortárs szórakoztató irodalom leglazább figurái, legyen szó bármelyik regényéről, és már önmagában ez is pozitívum.
A többszereplős történet ugyanolyan laza, mint a karakterek. Chris Mankowskit, a rendőrség bombaszakértőjét áthelyezik a szexuális bűncselekményekkel foglalkozó nyomozócsoportba, és éppen így keresztezi az útját a hatvanas-hetvenes évek hírhedt hippi-párosának, Skipnek és Robinnak. Ők gyakorta használták a dinamitot a polgárjogi mozgalmak és diáklázadások idején is, és a módszereik nem változtak közel hat évnyi börtön után sem. A hippikorszak véget ért, Skip és Robin pedig más balhé után néznek. A célpont ezúttal nem a kormány, hanem a Ricks fivérek, Mark és Woody. A fiúknak rengeteg a pénzük, és könnyen lehet, hogy annak idején éppen ők nyomták fel a párost. Szóval kettőt egy csapásra: egy kis pénz és bosszú egyszerre. Az eszköz minderre: a dinamit.
Mintha minden véletlenül történne Elmore Leonard regényében: Chris, a szexuális bűnügyek osztályára frissen áthelyezett bombaszakértő a csinos Greta Wyatt megerőszakolása miatt indít nyomozást Woody Ricks ellen. Mark és Woody közül ez utóbbinál van a pénz, abból viszont rengeteg. Mr. Woody óriásira hízott, akár a pénztárcája/bankszámlája, az agya viszont legalább ugyanilyen mértékben eltompult. Egy Donnell nevezetű, alvilági kapcsolatokkal rendelkező, büntetett előéletű alak „vigyáz” Mr. Woodyra, a reggelijétől a gyógyszereken át a pénzügyekig mindent elintéz, magyarul: ő is Woody pénzére utazik, és ezt egyedül a kiszemelt áldozat nem érzékeli. Nem Donnell az egyetlen, aki Woody Ricks vagyonára pályázik: a Skip-Robin-pároson kivül Greta Wyattnek is jól jönne egy kis pénz, cserében ejtené a nemi erőszak vádját, és Chris Mankowski is saját zsebre hatástalanítja a bombákat, miután átmenetileg felfüggesztik az állásából. A kérdés csak az, hogy mikor durran a dinamit, és mi marad, ha elül a füst? Avagy: ki kerül ki győztesen ebből az ördögi körből?
Ahogyan azt Elmore Leonardtól megszokhattuk, nincs sok teketóriázás, már az elején a közepébe rántja az olvasót, az előzmények egy része a későbbi párbeszédekből derül ki, a többit maga az olvasó következteti ki. Nincs gondosan megkomponált felvezetés, a karaktereket cselekedeteik és a dialógusok jellemzik, a szerző szinte teljes mértékben mellőzi a jellemábrázolás hagyományos eszközeit, a regény szereplői nem filozofálgatnak, nem elmélkednek, nincsenek monológok, nem megy bele abba, hogy Chris vagy Greta vajon erről vagy arról mit gondol – ők mindig cselekszenek. Ettől nagyon pörgős, filmszerű lesz a cselekmény.
A Dinamitban nincs erkölcsi győzelem, és nincs erkölcsi győztes, mert nem erről szól a történet. Elmore Leonard regénye egyike azon kevés könyveknek, amely nem akar a végén morális kérdésekre választ adni, nem rejt mélyenszántó gondolatokat, nem vonhatunk le a végén világmegváltó következtetéseket, nem foglalkozik a társadalmi igazságtalanságokkal, egyszerűen csak szórakoztat – azt viszont ügyesen teszi. Ha a sztorit egy ábra segítségével kellene megrajzoljam, egy vonalat húznék az üres lapra, amely nem hajlik ívbe. Mint már említettem, nincs felvezetés, és nincs katarktikus befejezés, bár egy adott ponton érezhetően magasabb hőfokon parázslik minden – amikor az összes szereplő egy fedél alá kerül, és kiderül, hogy ki jön ki jól a játszmából. Ezt leszámítva nincsenek a történetnek hullámvölgyei; Chris utolsó munkanapjával kezdődik az egész, aminek azonban vajmi kevés köze van a későbbiekhez, és egy párbeszéddel ér véget. Az embernek az az érzése támad, hogy valaki egy ollóval elvágta a szálat, ami akár még folytatódhatott volna – de így is kerek a végére minden. Ez Elmore Leonard másik nagy erénye: mer másmilyen lenni, és ez nála működik.
A Dinamit a szerző kedvence a sajátjai között. A regényből 2012-ben Charles Matthau, Walter Matthau fia rendezett filmet Billy Burke és Christian Slater főszereplésével. A filmkritikusok szerint az alkotás feledhető.