Diego Marani olasz író, az Európai Unió hivatásos tolmács-fordítója és lektora Brüsszelben. Annyira rabul ejtette az idegen nyelvek világa, hogy saját maga is kitalált egy mesterséges nyelvet, az europantót. Legsikeresebb regénye az Új finn nyelvtan, amely 2001-ben elnyerte a legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Grinzanét és amelyben egy éntudatát vesztett férfi drámai történetét tárja az olvasó elé.
1943 szeptembere, javában zajlik a második világháború, amikor a trieszti kikötőben egy hajnalon eszméletlen férfira találnak. Az azonosíthatatlan férfit a közelben horgonyzó Tübingen nevet viselő német kórházhajóra szállítják. A páciens a finn származású, német neurológus, Petri Friari kezelése alá kerül, aki a beteg zubbonyába varrt név (Sampo Karjalainen) alapján azt feltételezi, hogy finn katonával van dolga. Amikor a férfi magához tér, kiderül, hogy sérült a beszédközpontja és éntudatát is elveszítette. A doktor hozzálát páciense nyelvi és kulturális neveléséhez, teszi mindezt orvosi kötelességből, ám ugyanakkor együttérzésből is, hiszen saját maga is finn nemzetiségű, csak kénytelen volt elszakadni szeretett hazájától. Önnön sorsát látja a betegben, ezért ilyen nagyfokú az empátia. Már az elején meg kell jegyeznünk, hogy Marani regényének zsenialitása többek között annak is köszönhető, ahogyan az író megrajzolta, megalkotta a szereplőket, majd térben és időben elhelyezte a történetet.
Sampo Karjalainent Helsinkibe küldi a neurológus, hogy gyökereit megtalálva szembesüljön önmagával. Új otthona a fővárosban található katonai kórház lesz, legjobb barátja pedig egy evangélikus lelkész, Olof Koskela. Az új környezet nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, Sampo Karjalainen nem tud mit kezdeni „új életével”. Gyökerei felkutatásában minduntalan akadályokba ütközik, helyzetén csak ront a háborús állapot is, mivel a hivatalok is zárt ajtókkal fogadják. Az író már-már költői magasságokba emelkedve mutatja be a főhős lelkivilágát, tárja elénk gondolatait, ezáltal is fokozva a drámai hangulatot. Az érzelemfokozás olyannyira hatásos, hogy olvasás közben előrevetült bennem Sampo Karjalainen sorsa, amelyet a következő gondolat is alátámaszt: „Én és Finnország elegyedtünk, de nem lettünk egynemű vegyületté”.
Sampo legnagyobb ellensége a magány, kétségbeesése, hogy mit kezdjen életével, egyre csak nő. Finnországi tartózkodása során két szöges ellentétű kapcsolatot sikerül kialakítania: a pappal való bizalmas viszonyt és Ilma Koivisto kisasszonnyal való, soha be nem teljesedő kapcsolatát. Olof Koskela evangélikus lelkész lesz a valaha létező egyetlen barátja, aki szabadideje nagy részét arra fordítja, hogy finnül tanítsa a főhőst. A lelkészen keresztül betekinthetünk a finn mitológiába, részleteket ismerhetünk meg a Kalevalából, valamint a finn nyelv szépségeiről és nehézségeiről is tudomást szerezhetünk. Ilma közeledése nem talál viszonzásra, Sampo oly mértékben ragaszkodott önazonossága felkutatásához, hogy képtelen volt feldolgozni és megélni saját helyzetét. Bevallása szerint hogyan tárulkozhatna ki bárki előtt is, ha nem ismeri saját múltját, nincs mit megosztania egy esetleges kapcsolatban?
Sampo drámáját csak súlyosbítja a háború, elszigeteltsége fokozódik. Egyetlen esélye a külvilággal való kapcsolatra a nyelv, amelyet nehezen sajátít el. Meglátásom szerint Marani túlzottan sokat foglalkozik a finn eposz részletezésével, a finn nyelv tekervényes mivoltának leírásával. Olvasóként nem éreztem szükségességét egy ilyen alapos háttérinformációnak ahhoz, hogy a történetet megértsem.
A regényt egyes szám első személyben írta a szerző, az amnéziás Sampo Karjalainen saját történetét meséli el, melybe közbeékelődnek Friari doktor monológjai. (A kezdetleges finn nyelven megírt kéziratokat, leveleket évekkel később Friari doktor találta meg, melyeket feljavítva, történetként tárt a nyilvánosság elé). Diego Marani könyve mélyen elgondolkodtat, kérdések sorát veti fel: milyen kapcsolat létezik nyelv és önazonosság között? Milyen nyelvet kellene megtanulnod, ha elveszted emlékezőképességedet? Milyen kulturális identitást kell felvenned?
Mindig is szerettem a dráma műfaját, azt ahogyan az rávilágít az élet valós részeire. Olyan kérdéseket feszeget, amelyek nem feltétlenül tartoznak a mindennapjainkhoz, ám mégis életünk részei. Tetszett a történet, az ahogyan az író a karaktereket megrajzolta, a cselekmény idő- és térbeli elhelyezése, a zord finn főváros érzékletes leírása. Egyetlen dolog nem nyerte el tetszésemet: a túlzott finn nemzeti vonalat erőltető részek. Egyet tudok érteni egy egészséges nacionalizmussal, mindaddig amíg azt nem titulálják a világ legősibb, legkiválóbb és más szuperlatívuszokkal rendelkező kultúrájának.
A Park Kiadó gondozásában megjelent regény keményfedéllel, tetszetős borítóval kapható, a hátoldalán René Magritte Az álmok kulcsa című festménye látható. Lapozó rovatunkban beleolvaszhatsz a regénybe.