Mexikói-öböl – valamikor a nem túl távoli jövő. Az erőforrások – elsősorban az olaj – hiánya jelentősen átalakította a világot, óriási a szakadék a társadalom egyes rétegei között. A túlélésért küzdők az öbölben megfeneklett szállítóhajókat szedik szét, hasznosítható dolgok után kutatva. A bontóbrigádok számára esősorban a színesfém jelenti a zsákmányt, és csak a nagyon szerencséseknek adatik meg, hogy egy-egy elhagyott tartályban olajat találnak, ami gyakorlatilag belépőt jelent egy gondtalanabb életbe. A brigádokban kemény munka folyik, mindenkinek teljesítenie kell a napi kvótát, ellenkező esetben könnyen munka nélkül maradhat, ami gyakorlatilag egyenlő a halállal. A kisebbek – főként a gyerekek és tinédzserek – a könnyűbrigádokban dolgoznak, mivel ők könnyebben közlekednek a hajók szűk járataiban.
A tizenéves fiú, Vézna is egy ilyen könnyűbrigádban keresi kenyerét. Keményen dolgozik, emellett nehezíti életét alkoholista és drogfüggő apja is, akivel egy kunyhóban él együtt. Csak magára és leleményességére számíthat, illetve kevés barátjára: a pár évvel idősebb brigádvezető lányra, Pimára, és annak anyjára, Sadnára. Pedig ebben a világban a barátok mindennél többet érnek, hiszen a hűség és bajtársiasság ritka kincs, és sokszor az ember élete függ tőlük.
Amikor egy pusztító hurrikánt követően egy luxushajó akad fenn a partmenti zátonyokon, Vézna és Pima számára felsejlik a gazdag zsákmány reménye. Ők bukkannak rá hamarabb a léket kapott klipper roncsára, de igyekezniük kell, hiszen idő kérdése, amíg a nehézbrigádokban dolgozó felnőttek is felfedezik a hajót. A két fiatal rengeteg értékes tárgyat talál a klipperen, az egyik kabinban pedig egy eszméletlen, szinte halott lányra is rábukkannak. Nehezen tudnak dönteni, hogy mi lenne a helyes lépés: összeszedni mihamarabb a hasznosítható holmit, vagy megpróbálni segíteni a lányon? Végül győz az emberség – na meg az időközben magához térő lány, a dúsgazdag családból származó Nita által ígért busás jutalom kísértése – és utóbbi mellet döntenek. Ezzel viszont kockázatot vállalnak, hiszen egyrészt a lány üldözői, másrészt Vézna apjának bandája is szeretne hasznot húzni a dologból. Előbbiek Nitát szeretnék túszul ejteni, hogy vállalattulajdonos apját zsarolhassák, utóbbiak – egy szedett-vedett, erőszakos társaság – pedig a magas jutalomban reménykednek. Véznának és Pimának gyorsan kell lépni, ha menteni akarják a lányt. Elhatározzák, hogy segítenek Nitának eljutni New Orleansba, ahol felveheti a kapcsolatot apja embereivel. Segítőtársra is akadnak egy félember, Pöröly személyében, viszont bőven van ellenségük is, hiszen üldözőik nem szívesen mondanak le az értékes „zsákmányról”.
A Hajóbontók az amerikai Paolo Bacigalupi második regénye. Nagysikerű és többszörösen díjazott első regénye, A felhúzhatós lány után a szerző ezúttal young adult regénnyel jelentkezik, amely magyarul az Ad Astra Kiadó gondozásában jelent meg. Jóllehet kevésbé összetett, egyszerűbb nyelvezetű, könnyedebb hangvételű, mint az említett regény, a Hajóbontók több olyan vonást is magán visel, amivel megfelel A felhúzhatós lány által felállított mércének, még hogyha azt felülmúlni nem is képes.
[adrotate banner=”74″]
Elsőként talán azt a hangulatot érdemes kiemelni, amit a Bacigalupi által megrajzolt, nem túl távoli jövőben található világ sugároz magából. Jól kidolgozott, fantáziadús, és nem utolsósorban teljesen hihető világ ez, így egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi (túl)fejlődés és az erőforrások mérhetetlen kiaknázása előbb-utóbb valami hasonlóba torkollik majd. Ebben a világban nagyon jól megférnek egymással a sokszor kezdetlegesnek tűnő, de igencsak praktikus technikai vívmányok, és a tudomány fejlődésének egyik csúcspontját jelentő félemberek, a társadalmi szakadék pedig talán a jelenleginél is mélyebb: egyik oldalon a perifériára szorult, nap mint nap a túlélésért küzdő szélesebb réteg, másikon az előbbi kizsákmányolásából meggazdagodó, luxuskörülmények között élő szűkebb réteg. Mindez pedig a legnagyobb természetességgel ábrázolva, mindenféle belemagyarázások és fölösleges moralizálás nélkül. Számomra ez volt Bacigalupi mindkét eddig olvasott regényében a legnagyobb pozitívum.
Ezen túlmenően mindenképpen említést érdemelnek a regény karakterei is. A felhúzhatós lány kapcsán azt írtam korábban, hogy a szerző „nagyon jól bánik a karakterekkel és nagyon összhangba hozza őket a történetvezetéssel is: megalkot néhány erős személyiséget és köréjük építi fel a cselekményt.” Ugyanez a Hajóbontók esetében is elmondható, talán csak annyi megjegyzéssel, hogy utóbbi cselekménye sokkal kevésbé összetett, így nagymértékben Vézna karakterére épül, viszont a többi karakter nagyon jól kiegészíti, árnyalja a főhős személyiségét és a körülötte kibontakozó konfliktushelyzeteket. Még a mindössze néhány jelenet erejéig megvillanó mellékszereplők is jól illenek a történetbe, így a szereposztás kellőképpen színes és kerek.
Bacigapupi nemcsak a történetnek hátteret adó világot és az abba életet vivő szereplőket rajzolja meg igényesen, hanem maga a történet is teljesen rendben van, jól felépített, fordulatos és kellőképpen izgalmas. Egyszerű nyelvezetének, valamint a főbb szereplők életkorának köszönhetően vélhetően elsősorban a fiatalabb korosztály lesz rá vevő, de bátran kézbe vehetik a felnőtt olvasók is, vélhetően nem fognak csalódni. A Hajóbontók a szórakoztatáson túl tanulságos is, erőteljes kontrasztot állít a valódi emberi értékek – hűség, becsület, bajtársiasság, helytállás – és az anyagias, haszonleső, embertelen magatartás közé. Sőt, azt is próbálja igazolni, hogyha a szükség úgy hozza, akkor a vérnek vízzé kell válnia, és nem mindig a vérszerinti kötelék jelenti az igazi család alapját. Ha nem a XXI. században, hanem mondjuk kétszáz évvel korábban íródott volna, a Hajóbontók teljes mértékben szinkronban lenne Jules Verne fantasztikummal átszőtt, kalandokkal teli történeteivel.
Már A felhúzhatós lány kapcsán is megfogalmazódott bennem, a Hajóbontók pedig tovább erősítette a gondolatot: Bacigalupi vitathatatlanul a kortárs sci-fi és fantasy irodalom fiatal generációjának egyik legígéretesebb és legigényesebben alkotó tagja, akire érdemes odafigyelni. Nem véletlen a számos díj, amivel kitüntették – első regényével elnyerte a műfaj legrangosabb díjait (Hugo, Nebula, Locus, John W. Campbell Emlékdíj), a Hajóbontókért megkapta az Amerikai Könyvtárosok Egyesületének young adult-díját, a Michael L. Printz-díjat, valamint a Locus-díjat a legjobb ifjúsági regénynek járó kategóriában, jelölték továbbá az ifjúsági sci-fi és fantasy irodalom egyik legrangosabb díjára, az Andre Norton-díjra –, hiszen mindkét regényével rászolgált az elismerésekre. Egyszerűen túl jól ír ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. Akiknek tetszik az író stílusa, jó hír, hogy 2012-ben The Drowned Cities címmel megjelent a Hajóbontók folytatása, amit remélhetőleg nemsokára magyar fordításban is olvashatunk.