Ray Levine, az egykori tehetséges fotós negyvenévesen lecsúszott paparazzóként keresi a kenyerét, egy olyan cégnél, amelyik pénzért, celebjelöltekre uszítja rá az alkalmazottait, hogy a külső szemlélőnek úgy tűnjön, az illető alig bír lépni az őt kísérő fotósoktól. Egy fényképésznek természetesen ez megalázó, innen már csak felfelé vezethet az út, gondolná az ember, de Raynek még mindig van lejjeb. Egy napon valaki rátámad Rayre, alaposan fejbeveri, majd elviszi a megélhetését jelentő fényképezőgépét. Csak a fényképezőgépét, a tárcáját nem. A támadónak a fényképezőgépről kellett valami.
Megan Pierce 17 éve éli a mostani életét: anyuka és szerető feleség egy kertvárosban. A családja semmit sem tud az előző életéről; 17 évvel ezelőtt búcsút intett addigi sztriptíztáncosi karrierjének, és egyik napról a másikra lelépett. Azon az éjszakán eltűnt egy férfi is, egy gondos családapa, egy szerető férj, aki titokban éjszakai klubokat látogatott, Megan volt az egyik kedvenc táncosa, és időnként nagyon durván bánt a lánnyal. Megan mostani élete meginogni látszik, amikor egy régi ismerőstől azt hallja, hogy az a férfi állítólag 17 év után újra feltűnt a környéken.
És van egy nyomozónk is, Broome, aki 17 éve áll értetlenül az eset előtt: egyetlen éjszaka alatt eltűnt egy férfi és egy nő, és az elmúlt 17 év alatt évente nyoma veszik egy-egy újabb férfinak, ráadásul mindig húshagyókedd környékén. Van összefüggés az egyes ügyek között? Mi a közös az eltűnt férfiakban? Sorozatgyilkos a tettes? Vajon hol vannak a holttestek?
Harlan Coben Maradj mellettem című krimije kicsit kilóg a sorból: ezúttal nem egy ártatlan facebook-komment vagy egy blogbejegyzés szüli a konfliktust, de egy sor egyéb zavaró tényező sajnos rontja az összképet. Egy kriminél joggal várja el az ember, hogy borzongasson; ha lúd, legyen kövér, nem igaz? Cobent az egyik legnépszerűbb krimiírónak tartják (és ezt a címet nem vitatjuk tőle), de az utóbbi néhány regényében nem éppen a borzongatás volt a legfőbb eszköze. (Ezzel együtt a dolog müködik nála.) A Maradj mellettem eleve komorabb (hiányoltam azt a finom humort is, amely például a Myron Bolitar-sorozatát jellemzi), és egy adott ponton felmerül a nyomozó és az olvasó előtt annak a lehetősége, hogy egy sorozatgyilkossal állunk szemben. Felébred a remény az olvasóban, hogy most akkor belelendül és megmutat valami sötétet is, de Harlan Coben valahogy mégis lefékezi és lefojtja az egészet, s noha a befejezést egészen az utolsó oldalig nem lehet sejteni, a vége sokkal magasabb hőfokon is éghetne.
Az sem teljesen világos, hogy kiről szól a történet: a főszereplői titulusért hárman is versenyben vannak (Ray, Megan és Broome), de talán a nyomozó az, aki a leginkább a középpontban van. Sajnos egyikük karaktere sem túl kidolgozott, Ray például egyenesen valószerűtlenül viselkedik néhány szituációban – nem túl férfias dolog 17 év után is egy szakítás miatt sírdogálni.
Mindezzel együtt van valami megfoghatatlan Harlan Coben krimijében, mint minden korábbi művében, ami olvastatja a regényt. Apró kis nüanszok hozzák közel az olvasóhoz a karaktereket, még akkor is ha ezúttal nem sikerült túl realisztikusra a portréjuk, és helyenként ráismerünk önmagunk egy darabkájára. A párbeszédek – mint mindig – most is a helyükön vannak, a feszültséget kellőképpen adagolja, néhány mellékszállal alaposan félrevezeti az olvasót, és a végére úgy is izgalmas lesz a történet, hogy a kérdés tulajdonképpen most is a klasszikus „ki tette?”, és nem a miértre keresi a választ.