A líbiai származású, New Yorkban élő Hisham Matar debütáló regénye magyarul az Animus Kiadó gondozásában jelent. A Férfiak földjén 2006-ban felkerült a Booker-díjra jelölt kötetek listájára, 23 nyelvre fordították le.
A történetet a 9 éves Szulejmán meséli el egyes szám első személyben, aki tulajdonképpen az író személyes tapasztalatait tolmácsolja – első könyvéhez ugyanis a szerző saját családja személyes történetéből merített. A Férfiak földjén ilyen értelemben egy családregény, a líbiai család sztoriját egy kisfiú szemén keresztül ismerheti meg az olvasó.
A történet az 1970-es években játszódik, amikor Kadhafi katonai diktatúrája tartotta rettegésben Líbiát. Bár a könyv alapvetően a diktatúra viszontagságait mutatja be, a hangsúly nem a történelmi részleteken, hanem az emberek sorsán, a család nehézségein, egy kisfiú érzelmein van. Szulejmán 1979 nyarára vezeti vissza az olvasót. A még naiv kisfiú számára ekkor kezd világossá válni, hogy a világ nem annyira biztonságos hely, mint gondolta, hogy az országban veszélyes dolgok történnek és komoly változások mennek végbe, a család pedig, ami a számára eddig a biztonságot jelentette, nem annyira erős, mint azt hitte.
Szulejmánt mindig nagyon megviselte, amikor édesapja „üzleti útra” ment – nemcsak az apja hiánya, de édesanyja viselkedése is. Mivel nagyon sok időt töltöttek együtt, különös kapcsolat alakult ki közöttük. Mégis, az ilyen napokon nehéz és fájdalmas volt az együttlét, s egy olyan teherré vált, amely elveszi a gyermekkor ártatlanságát, boldogságát. Édesapjával való viszonyában is egyfajta kettőséget sugallt az anyja, amit mindig nagyon erősen ki is fejezett kisfiának. Gyakran mesélte el keserű hangnemben, hogyan kényszerítették feleségül az apjához, mindössze 14 évesen, ám amikor a férfi nem volt otthon, a nő mégis mindig kétségbeesetté vált és „betegségébe” zuhant, aminek „orvossága” ráadásul illegális volt az országban. Így Szulejmán már kisegyerek kora óta édesanyja védelmezőjévé és szégyenteljes titkának őrzőjévé vált. Mindezek mellett egy olyan világ bontakozik ki Szulejmán előtt, amelyben senki sincs biztonságban a diktatúra kegyetlenségei előtt, ahol mindennap tűnnek el olyan emberek, szomszédok, barátok, akik nem követik az Útmutató szabályait. A kegyetlenségek akkor válnak igazán fenyegetővé, amikor egy nap Szulejmán szeme láttára hurcolják el egyik családi barátjukat, majd nemsokkal később édesapja is eltűnik.
Mindezekből a 9 éves Szulejmán nem sokat ért, viszont annál jobban megrázzák őt a családjával kapcsolatos események, és az a bizonytalanság és tudatlanság, amiben létezik. A felnőttek ugyanis túlságosan el vannak foglalva ezekkel a szörnyűségekkel, neki pedig nem magyarázzák el mindezt. Ezért történhet meg az is, hogy a naiv Szulejmán egy alkalommal apjának és társainak árúlójává válik.
A könyv címe kettős jelentéssel bír. A dikatúra és a háború szörnyűségein, a politikai viszontagságokon kívül utal arra az elnyomásra is, ami a nőket érinti az észak-afrikai országban, és bár egyáltalán nem ez a könyv fő üzenete, mégis hangsúlyos szerepet kap a történetben a nők sorsa egy olyan világban, ami a férfiaké.
A regény cselekménye idején Szulejmán 9 éves. Bár a történetet már felnőtt fejjel meséli el, amikor már sok olyan összefüggést megértett, amit gyerekkorában nem, mégis pontosan úgy mondja el, ahogyan azokat kilencévesen átélte. Így válik az olvasó számára érthetővé mindaz, amit látott és átélt egy kisfiú. A történet hitelességét tovább növeli az elbeszélő egyszerű, néhol nyers stílusa. A szerző nem használ hatásvadász elemeket és összetett dialógusokat, ezek helyett inkább az érzések hű visszaadására koncentrál, hiteles és érzékletes képet fest arról, ahogyan egy kisfiú látta az életet a 70-es évek Líbiájában.