Tóth Krisztina: Akvárium

Írta : Tóth Krisztina
Eredeti cím : Akvárium
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : Akvárium
Kiadó : Magvető Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 322
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Tóth Krisztinától még nem olvastam sokat, de már sokat hallottam róla: különböző fajsúlyú tévéműsorokban láttam/hallottam említeni, idézni, kulturális vagy szórakoztató újságokban, magazinokban találkoztam a nevével. Pixel című regényét meg akartam szerezni, aztán elmaradt… Néhány versét elolvastam, a Kerge ABC-be belelapoztam (bevallom, kezdetben Varró Dániel mint nagy közös családi kedvenc neve vonzott benne…). Ilyen bevezető és előzetes tapasztalatok után nagy érdeklődéssel vettem kezembe az írónő első regényét. Szinte egyhuzamban olvastam végig, és nagy megdöbbenéssel tettem le. Teljesen összezavart, sokféle szempontból…


Kezdem rögtön a fülszöveggel: „Ebben a regényben […] kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak.” Ebből, na meg az ajánló folytatásából  kiindulva vártam egy durva, sokkoló, naturalista-realista posztmodern regényt, és kaptam egy csodálatos, lebilincselő katarzis-élményt. Ebben a regényben senki nem fogadja el a szeretethiányt mint állapotot, mindenki a boldogságot keresi. Minden szereplő azért küzd, hogy szeressen és szeressék. Az élet árnyékos oldaláról, nagyon mély nyomorból indulva sokkal kevesebb az esélyük, mégis folyton próbálkoznak. A történelmi kor, a kommunizmus legnehezebb, legsötétebb időszaka sem kedvez ezeknek az életeknek, a regény érzelemvilága számomra mégis egyértelműen pozitív.

Nem tudnék főszereplőt kiemelni. Olvasatomban egyaránt fontos Vera, Edit néni, Edu, Jóska bácsi vagy Gabi bácsi alakja, az általuk képviselt életfilozófia, sors. Vera cigány származású kislány, aki habókos anyja mellől a gyermekvédelmi hálózatba kerül. Innen veszi örökbe Edit néni: a gyermektelen nő számára talán az a fordulópont, amikor egy tetűjárvány után kopaszra nyírják az összes intézeti gyereket, hiszen – mint később kiderül – a néni is kopasz, csak parókát hord. Így kerül a szoba-konyhás szükséglakásba Edit néni, Jóska bácsi és Edu mellé negyediknek. A regény tulajdonképpen az ő életét követi végig: gyermekkorát és serdülőkorát, szerelemkeresését, házasságát, hogyan ismerkedik meg vér szerinti anyjával, hogyan örökíti át sorsfonalát kislányának, Vicának. Edit néni zsidó származású nő, aki a második világháború poklából megszabadulván próbál élhető életet teremteni magának és családjának. Ízig-vérig nő: családot szeretne, rendes házat, jó ételt a családnak. A maga suta módján teret talál érzelmei kifejezésének is: a rendszeres heti csutakolások, az alvóbaba, az ünnepi ételnek számító palacsinta vagy libasült, a saját hálóing, Vera lakodalmának tisztességes megszervezése is mind ezt mutatják. Jóska bácsi kezdetben nem helyesli az intézetis gyerek örökbefogadását, de elfogadja. Megkeresi helyét a világban: elárusítóként dolgozik, így lesz tere életének, de „hobbijainak”: a sakknak és a napi pálinkának is hódolhat. Az akvárium Jóska bácsi által kerül be életükbe: egy gazdag családnál látja meg a férfi. Az akvárium itt mintegy ablakként funkcionál: be lehet látni rajta egy jobb módú, világosabb, könnyebb életmódba. Talán ezért ragaszkodik hozzá Jóska bácsi, és ahogy mindennek – Verának, a babának, Edunak, az ágybérlőknek –, ennek is helyet szorít, és szorgos, kitartó munkával el is készíti. Arról pedig már végképp nem tehet, hogy ez az akvárium a kitörni képtelenség tragikus szimbólumává válik. Edu fogyatékos nő, aki testvére, Edit néni irányítása alatt éli életét: dolgozik, eszik, alszik. Talán ő a legkevésbé sajnálatra méltó, hiszen nincs tudatában nyomorúságos sorsának. Gabi bácsi valamiféle filozófiai vonalat képvisel a regényben: az írónő az ő szájába adja a megfogalmazott gondolatokat, következtetéseket. A látszólag okos, intelligens, jó tanácsokat adó férfinak csupán a saját életéhez, a saját halottaihoz való hozzáállása fura, így az, hogy saját kezével vet véget életének, kettős érzelmet vált ki: egyrészt megdöbbent, másrészt – ha szabad ilyent mondani – szinte logikus.

Az akvárium motívuma átszövi a regényt. Megjelenik már rögtön a borítón címként és képként is: egy bérház belső udvara egy piszkoszöldes „üvegen” át. Minden szereplő a maga akváriumában éldegél, lavíroz… hol mint hal a vízben, hol nem. Sokrétű életszimbólum: míg Jóska bácsinál a kitörés, a fény felé igyekvés jelképe, addig Klári mamánál a megrekedtség mocsara lesz. A regény végén különös metamorfózison esik át: egy ártatlan gyermeki játékból kiindulva lesz üvegkoporsó…

Érdekes beszélni az Akvárium szerkezetéről. Posztmodern regényként a cselekmény nem lineáris, a mesélő előre-hátra ugrál az időben, történéseket a főszereplő és az akvárium motívuma fűzi egységes egésszé. Apró történetekből (anekdotákból) alakul ki a regénytest, nem hazudtolva meg Tóth Krisztina novellista múltját. Előzetes olvasmányaim alapján Mikszáthot idézi ez a stílus: ő is novellaíróként aratta első sikereit (A tót atyafiak, Jó palócok), majd kis- és nagyregényíróként is jelentőset alkotott. És – ami nagy szó –, Tóth Krisztina is épp oly jó mesélő, mint nagy elődje.

Egy rövid mondatban hadd emeljem ki a kiadót is: a könyv igényes szerkesztése, tartós kötése, az ízléses és esztétikus kivitelezés mind őt dicséri. És nem mellékes az elmaradhatatlan könyvjelző sem, amit én személy szerint nagyon kedvelek.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •